Muszáj egy kicsit hátulról indítani és valami személyessel kezdeni. Van abban némi igazság, hogy a disznótor csak a szerencsétlen állatnak hoz gyötrelmes pusztulást, merthogy vidéki kisvárosból származott gyerekekként majd megvesztünk érte. Persze nem a házi kedvenc hörgő és visítozásokkal teljes haláltusája miatt, hanem azért, mert ilyenkor összegyűltek a lurkók a nagyfaterék egyik szobájában és amíg az ősök küzdöttek a disznóval, addig mi az unokatestvérek által szervált videomagnó segítségével moziztunk. Nem régi keletnémet pornófilmek voltak a repertoáron, mindenhol szőrös bozontokat viselő emberkékkel, ennyire nem voltunk elfajzottak, meg aztán hiába csuktuk be az ajtót, a szülők nem átallottak időnként bekukucskálni ellenőrzés céljából, így maradtak azok az akkor kincsnek számító termékek, amiket a nagyobbak kiválasztottak nekünk. A disznótor belektől, vértől, hústól, belsőségektől, kolbásztól, hurkától bűzölgő és díszelgő miliőjében került terítékre például A szakaszvezető nevezetű Vico klasszikus, a nagyszerű színészi és kiemelkedő beleélési képességekkel rendelkező Michael Dudikoffal, vagy a Predator című mészárszék Arnold Schwarzeneggerrel.

Nem állíthatjuk meggyőző erővel, hogy ezek a véres húscafatokban, öldöklésekben, brutalitásban, erőszakban gazdag filmek az általános iskola felső tagozatát éppen csak megkezdő nebulóknak készültek, de a koreográfiájuk és a tartalmuk alapján kétségtelenül illettek a szeánszunk okához és szelleméhez. A nagyokban volt annyi becsület, hogy szóltak az inkriminált részeknél, hogy takarjuk el a szemünket, aki meg nyitva hagyta, saját magára vethetett, hogy rémálmában, a dzsungelben, nyakig szutykosan egy szörny elől keresett menedéket. Ezen ünnepek egyik visszatérő, legalább tucatszor elővett és kockáról kockára ismételt csemegéje volt a Tango és Cash. Andrej Koncsalovszkij filmje - amit, mivel kirúgták a forgatásról, nem is ő fejezett be - többet jelentett nekünk, mint egy pöttyös labda Dévényi Tibi bácsi kezéből. Nem tudtunk betelni vele, folyton idézgettünk belőle, sőt ha az unokatestvérek hétfős táborából valakinek dolga akadt, azonnal megállítottuk a videót és szünetet rendeltünk el, hogy senki ne maradjon le semmilyen fontos részletről, még akkor sem, ha az meglehetősen távol helyezkedett el az újdonság varázsa fogalmától.

Szerettük és vártuk, na. Ez volt a főfogás a finom illatokkal gőzölgő töltött káposzta és a sült hús mellé. A Tango és Cash ettől függetlenül nem remekmű, csak egy szórakoztató, erősen korhatáros, bevált receptet eredményesen másoló, viszonylag profi akciójelenetekkel dúsított lájtos málnaszörp, amiben Sylvester Stallone tőle szokatlan módon öltönyben feszít és a mai, barázdált állapotához képest olyan az arca, mint a babapopsi, Kurt Russell pedig egy egészen új értelmet ad a Bundesliga sérónak, ami viharban, szélben, esőben is úgy állt, mint a cövek. És még hajformázó sem kellett hozzá. Arról nem beszélve, hogy a Tango és Cash az anatómiai ismereteinket is bővítette, hiszen amikor Stallone és Russell pucér valaga került fókuszba a lányok hajoltak egy kicsit előre, míg a fedetlen mellek a fiúkból váltottak ki a normálisnál egy csöppet élénkebb, hormonális okokra visszavezethető érdeklődést. Időnként még most is visszakéredzkedünk a nosztalgia libabőrös hullámvasútjára és ilyen alkalmakkor mindig villámcsapásszerűen hasít belénk a felismerés: igazából nem is csak maga a film lobbantotta fel bennünk a tüzet annak idején, hanem az ahhoz készült szinkron nemesítette klasszikussá gyerekkorunk egyik kedvencét.

A szinkronrendező székében az elnyűhetetlen Vajda István osztotta a lapokat, akinek különösen zseniális érzéke volt ahhoz, hogy középszerű mozikat egy másik polcra rakjon fel a munkáival. Azonban a Tango és Cash esetén kiemelkedő szerepet kapott a fordító, Schéry András, aki a Veszedelmes viszonyoknál a kifinomult irodalmi nyelvezetet használta bámulatos eklektikussággal, itt pedig az egyszerű, alkalmanként kocsmai stílust öntötte magyar formátumba, hasonló változatossággal. Schéry bátor volt, mint Zrínyi, amikor kirohant a várból, ha már úgy esett, hogy nem olyan mozit kapott, amiben gyerekek játszanak a búgócsigával, nem fogta vissza magát. Talán ennek is köszönhetjük a Tango és Cash egyik szállóigévé vált beköpését, ami az angol eredetiben úgy hangzott, hogy „Rambo is a pussy”, ami magyarul, szalonképes változatban annyit tesz, hogy „Rambo, az egy punci”. Schéry azonban nem hagyta annyiban, neki ez túl férfiatlannak tetszett az itt elszabaduló előadásmódhoz képest, úgyhogy odarittyentette a papírra, hogy „Rambo? Az egy buzi”. Arra minden bizonnyal kevésbé gondolt, hogy lesznek olyan pisisek, akik ezt tiltott gyümölcsként szüretelik le a fáról és még arra is képesek, hogy idézgessék azt, anélkül, hogy bármilyen fogalmuk lenne a szó valódi jelentéstartalmáról és abban lakozó vulgaritásáról.

Az állandó stáblista felolvasó, Bozay József elmehetett szabadságra a felvétel időpontjában, vagy túl magas gázsit kért, mert a Tango és Cash főcímét és stáblistáját az a Vass Gábor prezentálta, akinek egyébként szintén volt szerencséje Stalonnéhoz a Dredd bíróban. És akkor térjünk rá Vajda István autentikus színész választásaira. Stallonét már el sem tudjuk képzelni Gáti Oszkár nélkül, kicsit rosszul is fogadjuk, ha más hangján szólal meg az olasz csődör és ehhez hozzájárult az itteni teljesítménye is. Gáti egész egyszerűen odatapad a Tangot alakító Stallonéhoz. Nem másolja, nem utánozza, inkább megteremti a karaktert, a hanghordozásával, hangszínével kipótolja kollégája kissé egysíkú színészi játékát, ami a már említett szállóige előadásmódjában is világosan kiütközik. Gáti egyformán elemében van akkor, ha az elegánsabb, fennhéjázó piperkőcöt kell megformálnia és akkor is, amikor a figura vagányabb énje van porondon. Egyszerre mutatkozik sármosnak és fenyegetőnek, aztán lazának és szabadszájúnak, miközben a húgával való kapcsolatában előveszi a lágyabb tónusait is. Gáti és Stallone ugyan külsőleg nem sziámi ikrek, mégis a magyar művész tökéletes mása a társának, sőt Gáti végig érthetően, szépen artikulálva beszél, ami Stalonnénál helyenként hiánycikk, hiszen nála előfordul, hogy mazsolázgatnunk kell a kifejezéseket, ha érteni akarjuk, mit mond.

Kurt Russell küldhetett volna egy köszönő táviratot annak idején Hegedűs D. Gézának, ugyanis amit a magyar színész hangilag hozzátesz az alakításához, az alapján azt is feltételezhetnénk, hogy Russell képes arra, hogy eljátssza III. Richárdot. Amíg az eredetiben Russell olyan száraz sokszor, mint a legjobb skót whisky, addig a hazai változatban Hegedűs D. Géza vitalitása lenyűgöző, hangi sokszínűsége aknaként funkcionál, bármikor képes arra, hogy robbanjon. Ott van benne a nagyszájú fenevad, aki állandóan a törvény határán egyensúlyoz a nem mindig szabályos húzásaival, ugyanakkor tud érzékeny is lenni, főleg, ha Tango húgáról van szó. Hegedűs D. Géza nem ódzkodik a trágárságoktól, megköveteli a szerep, ezért ügy köpi a káromkodásokat, mint más a szotyolát. Lehet, hogy mostanában Russellhez jobban illik Sörös Sándor, vagy esetleg Gáspár Sándor orgánuma, de Cash szerepének megformálásához Hegedűs D. Géza telitalálatnak bizonyul. Csakúgy, mint Jack Palance magyarításához Rátonyi Róbert. Hajlamosak vagyunk Rátonyit operettsztárként bekategorizálni és elfelejteni azt, hogy a Kazimir-féle Thália Színházban komolyabb súlyú drámai szerepeket is játszott. Rátonyi hangképzése egyedülálló, a gonosz karaktert mélyről jövő, gurgulázó szavakkal teszi még sátánibbá. Sokszor lehet olyan érzésünk, mintha a színész torkán megakadt volna egy cseresznyemag, vagy rosszabb esetben almacsutka. Rátonyi rekedtes hangszínéhez párosuló suttogása erőteljes és velejéig manipulatív. Több mint bravúros alakítás.

Teri Hatcher is megragadt itthon Hegyi Barbaránál. A Született feleségekben és ezúttal is jól illik a fürtös hajú színésznőhöz Hegyi enyhén füstös hangja, ami itt remekül lefedi a karakter szeleburdiságát. Szilágyi Tibor az egyik legszebb orgánumú magyar férfiszínész, a Tango és Cashben a rá nemigen hasonlító Brion James sematikus epizódszerepét teszi élménydússá és színessé.  Ráadásul a nevéhez fűződik a másik olyan bonmot, ami felejthetetlen, hiszen a „francoskrumpli” mint szóösszetétel, vagy káromkodás egyszerre cseng bizarrul és nyelvújítóan. Hiába tudunk mi is ilyet, hiszen mondhatnánk azt, hogy csicskalángos, vagy tökipompos, egyik sem érhet a francoskrumpli nyomába. Balázs Péter csibészesen és kéjenc vigyorgással a hangjában jeleníti meg kitűnően a James Bond filmekből ismeretes, flúgos kütyü szobrászt. A további szerepekben Végvári Tamás elegáns és joviális rendőrfőnökként, Kránitz Lajos hangosan csörtető tenyészbika börtöntöltelékként, Perlaki István és Szokolay Ottó pedig sunyiságban versenyeznek egymással bűnözőkként. Vajda István ezúttal is egy olyan exkluzív színészi gárdát toborzott, akikkel parádés munkát végzett. És ezzel semmi mást nem ért el, mint azt, hogy a Tango és Cash is azon filmek táborát gyarapítja, amit nem érdemes szinkron nélkül nézni, mert több mint az eredeti. Nem kevéssel.