Azért az már nagy szó, ha egy ország filmgyártása eljut odáig, hogy kialakul egy sajátos, senkivel össze nem téveszthető stílusa, ami a védjegyévé válhat. Persze ez önmagában még nem garancia arra, hogy csakis kiváló remekműveket tesznek le az asztalra, hiszen az önismétlés csapdájának lehetősége benne van a pakliban, azonban az izlandiak eddig sikeresen hatástalanították az ilyen jellegű veszélyeket. Náluk bizony fel kell készülni arra, hogy nem egy könnyű nyáresti szórakozást kínálnak mojito koktéllal és sztracsatella fagyival a fedélzeten, hanem egy olyan barangolást az emberi lélek sűrűjében, amit nem lehet megúszni anélkül, hogy ne süppedjünk el a gondolatainkban. Mert kiköveteli magának a szembenézést, az értékelést, a sorsunk alakulásának vizsgálatát, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy a hatásaival, lényeges mondanivalóival úgy tart fogva, hogy abból képtelenség szabadulni. A Madárkák sem az a gyors lefolyású instant élmény, amit a következő nap már csak erőteljes kapavágásokkal kell kiásnunk az agyunk rejtett zugaiból, hiszen annyira döbbenetes a konklúziója és csontig hatolóak az utolsó képkockái, hogy azokat lehetetlenség kiirtani belőlünk, mert felrémlik előttünk, ezáltal bennünk marad és nyugtalanul inspirál arra, hogy újra és újra elővegyük, lepörgessük és azon zakatoljunk, hogy nem lehet ennyire illúzióromboló és lehangoló a valóságunk. Pedig sokszor visszavonhatatlanul az.

Rúnar Rúnarsson filmjének főhőse a tizenhat éves Ari, aki Reykjavíkban él az édesanyjával, miközben egy templomi kórusban énekel, azonban egyik napról a másikra felborul a szokványos mederben folydogáló élete. Az anyja ugyanis külföldre megy kiküldetésre, ahova nem viheti magával, ezért kénytelen-kelletlen az isten háta mögötti szülőfalujába kell költöznie az édesapjához, akit már egy jó ideje nem is látott. Ari az újdonsült otthonában szembetalálkozik azzal, hogy a gyerekkori barátai szinte már meg sem ismerik, az apja kemény küzdelmet folytat az alkohollal és semmi nem olyan, mint a nagyvárosban, ahol már sikeresen beilleszkedett, amit most kezdhet elölről és hirtelen fel is kéne nőnie, döntéseket kellene hoznia, amiben talán csak az idős nagymamájára számíthat. Persze most lehetne legyinteni, hogy ez is egy olyan felnövés-történet, amelyben szépen sorra veszik a pubertás, serdülőkori problémákat, majd a nagyobb akadályok legyűrése után, megoldják a gondokat, a bajokat és az egész hangulata a végén egy velencei gondolázáshoz hasonlatos lesz. Rúnarssont azonban nem ilyen fából faragták, nem akarta elintézni ennyivel és kamasz főhőse köré olyan drámákat, érzelmeket rittyentett, ami már nem kizárólag arról szól, hogy miképpen verekszi át magát az aktuális nehézségein, hanem arról is, hogyan alakul az élete a továbbiakban.

A Madárkák aprólékosan, lassan hömpölygő képsorokon keresztül mutatja be a kamasz főhősében végbemenő lelki folyamatokat. A városi légkörből csak kevés mozzanatot kapunk, azt is leginkább említés szintjén, mégis érezzük azt, hogy Ari nem képes megbirkózni az elszakadással, azzal, hogy szükségszerűen kimozdítják a komfortzónájából, abból a környezetéből, amit megszokott és magáénak érez. A beilleszkedést pedig nem segíti, hogy a fiú egyébként sem egy nyitott személyiség, láthatóan nehezen barátkozik és nemigen találja azt a köteléket, ami megkönnyítené a helyzet elfogadását. Az apja elidegeníti magától már azzal is, hogy az életét megnehezítő kudarcok és pofonok következtében az alkoholba menekül, nem törekszik arra, hogy a kettőjük között lévő szakadékot áthidalja, sőt minden lépésével mélyíti azt. Nem találja a hangot a fiával, nincs türelme hozzá és ha még meg is próbálná azokat éveket bepótolni, amiket nélküle töltött el, az is balul sül el, mert nem igazán tolerálja azt, hogy Ari másfajta ember, mint ő, vagy legalábbis igyekszik különbbé válni tőle. Rúnarsson érzékletesen és szikár távolságtartással jeleníti meg az apa és fia közötti űrt, amit ellep a semlegesség, az értetlenség.

A rendező kíméletlen és könyörtelen a fiú kitöréspontjait illetően. Merthogy nincs előtte követendő példa, csak az a nihil, kilátástalanság, léhűtő és vesztes életmód, amit az apja képvisel és amit még a jóval elfogadóbb és humánusabb nagymamája sem képes megváltoztatni. A fiú tisztasága és ártatlansága pedig akkor van végképp halálra ítélve, amikor találkozik a barátnőjével, Lárával, aki időközben kamaszkorba lépett, barátja van, azonban ahogy először megpillantják egymást, érződik, hogy az a gyerekkori barátság már egy más kategóriába lépett és erőteljes vonzalommá alakult át. Ariban viszont ott vannak azok a gátak, amelyek egyrészt az egyéniségéből fakadnak, másrészt az apja viselkedéséből és természetéből, harmadrészt pedig abból az idegen környezetből, ami inkább taszítja és ami egyébiránt ki is löki őt magából. A film nézése közben olyan érzésünk támadhat, mintha Rúnarsson, - aki a forgatókönyvet is jegyzi – szöszmötölne és minden jelentéktelenebb mozzanatnak nagyobb feneket kerítene a szükségesnél, amikkel a jelentetek is töredezetté, olykor szétesővé válnak. Ebben van is némi igazság, azonban ha az összképet vizsgáljuk, mégis előbukkan a sorok mögül, hogy az események mozgatórugója a tudatosság.

Rúnarsson ugyanis egy kicsit altat, meseszép tájakba burkolózva ringat, aztán egy végső gyomrossal úgy hasba vág, hogy nehezen eszmélünk fel a ránk mért kiütéssel felérő döbbenetből. A Madárkák végén már nincsenek álmok és illúziók, a rendező leszámol az ártatlansággal, a kamaszos szeleburdisággal és hirtelen átlépünk a felnőttkor küszöbén, amikor egy-egy döntésnek következményei vannak, amikor a hazugság megszépíti és eltakarja a rögös valóságot és amikor a felnövést azok az utak szegélyezik, amelyeket elődeink már kitapostak nekünk. És abban alig van helye a jóságnak, a megértésnek, az elfogadásnak. Rúnarsson nem habozik képünkbe vágni egy olyan szigorúan realista látleletet, amiben nincs szemernyi hamisság sem és minden szónál beszédesebbek azok a képek, amelyek megalkuvást nem tűrően illusztrálják ezt. Mivel a párbeszédek száma minimális, a színészeken nagy a teher, mert sok múlik az arcjátékaikon, a fizikai jelenlétükön, amellyel hitelesíteni tudják a karakterek motivációit. Az Arit alakító Atli Oskar Fjalarsson egyik hátulütője az, hogy jóval idősebbnek látszik a figuránál és ezt nem is képes észrevehetetlenné tenni. Azonban helyenként, főleg a konfliktusok kibontakozásánál ezáltal érettebb és szenzitívebb játékot mutat. Az apa szerepében Ingvar Eggert Sigurdsson minimalista eszközökkel lesz ámulatba ejtően valóságos. Muszáj még említést tennünk Rakel Björk Björnsdóttirról, aki Láraként felnőtt színésznőket meghazudtolóan alázatos a naivitásának áldozatául eső kamaszlány ábrázolásában.

A Madárkák megint egy olyan film, ami után nehéz felállni és megszólalni. Mert nem ápol és nem takar, hanem kőkeményen szembesít. Leginkább azzal, hogy milyenek voltunk, milyenek vagyunk és milyenek lehetünk. Itt nincsenek engedmények, itt bizony leperegnek a maszkok és az álarcok és szembe kell néznünk az ábrándjainkkal, az álmainkkal, vágyainkkal, amik nem jelentenek feltétlenül egyet az életünkkel. Rúnar Rúnarsson felnövés-történetében a főhőssel párhuzamosan járjuk végig a lépcsőfokokat, amelynek a tetején azon kapjuk magunkat, hogy vele együtt váltunk felnőtté, amelyben tovatűnnek a pillekönnyű képzelgések és a helyükön marad a szárnyaszegett, illúziómentes, kijózanító rozsdás élet. Egy percig ne legyen kétséges, hogy a Madárkákat nem jó és nem kellemes nézni. Ha viszont tisztába akarunk kerülni magunkkal és a világgal, kötelező látni és átélni.

8/10