2016. feb 13.

Deadpool - filmkritika

írta: frími
Deadpool - filmkritika

Ryan Reynolds addig rinyált valami jutalomfalatért, amivel felküzdheti magát a közönségmágnes, toplistás sztárok közé, míg végül megkönyörültek rajta és odadobták neki Deadpoolt, mint koncot a kutyáknak, hogy csináljon vele, amit akar. Habár a képregények antihősének antréja nem sikerült túl fényesre az X-Men Farkasra, vagy a békesség kedvéért Rozsomákra kihegyezett epizódjában, mégis adtak neki egy esélyt, hogy önállóan, segéderő nélkül teregesse ki a szennyesét, amiben benne lehetett az is, hogy valószínűleg unták már a bájgúnár örökös sápítozását. Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy a Marvel ezzel a filmmel lépett arra az útra, hogy ne vegye túlságosan komolyan magát, hiszen már A galaxis őrzőiben is volt egy beszélő mosómedve, akinek be nem állt a szája és Chris Prattel felváltva fosták a sódert, ami többnyire valamilyen poénos csattanóval zárult. Ráadásul, ha ez nem lett volna elég, még kaptunk melléjük egy fát, aki szépen, illően bemutatkozott, majd apró hasábokra aprította az ellent. Nem véletlenül volt az angol eredetiben Vin Diesel a tolmácsa. A hasonlóság megtévesztő. A Deadpool végig ezen a kitaposott ösvényen halad, amire persze rátesz még egy lapáttal, teljesen kifordítva a műfajt, hülyét csinálva az egész álomgyárból, filmestül, producerestül, íróstul, színészestül és még abban is elég bátor, hogy önmagába is nagyokat rugdosson. Mert Reynolds nem rest eddigi pályafutását is nevetség tárgyává tenni, lássák, hogy benne van önirónia, kigúnyolja magát, ha kell és még azt is eltűri, hogy teli szájjal röhögjenek rajta, csak az istenért, legyen már akkora sztár, mint George Clooney. És nem is kárhoztathatjuk emiatt a színészt, mert Hollywood egész más liga, mint hazánk, a magyar celebek adóparadicsoma. Mert az világhírt jelent, ez meg mindössze Story magazint. A kettő között azért van egyfajta szakadék.

deadpool_4.jpg

Vajna András bácsinak ajánljuk sok szeretettel, hogy a jó reklám, a pontosan célzott marketing aranyat ér, hiszen a teremben szinte teltház, a gombostűnek igencsak sasolnia kell, hogy üres helyet találjon magának. Az előttünk ülő lelkes fanatikus megadja az alaphangot, amikor a plafonra nézve elrebegi örömmel teli kéjes hangon a fohászát: „már egy éve erre vártam!” Sovány esztendeje lehetett, hiszen ha olvasta a képregényeket, márpedig miért ne tette volna, vagy megnézte a már réges-régen elérhető előzetest, kaphatott egy megközelítően reális képet arra vonatkozóan, hogy mi várhat rá. A kedvcsináló pedig nem bizonyult rossz iránytűnek, mert hát itt van Deadpool, a szegény ember Pókembere, aki nem egy magas erkölcsű figura, egyértelműen gonosznak sem mondanánk, inkább amolyan svihák, aki úgy boldogul, ahogy tud és ahogy engedik. Mindenre van válasza, ennek sincs zár a száján, állandóan motyorékol, oszt mindent és mindenkit, olykor pedig ennek hozományaként keveri a szart. Aztán egyszercsak szerelmes lesz, majd kis idő múlva megtudja, hogy rákja van. Mivel meg akarja kímélni szíve választottját az aggodalmaskodástól, aláveti magát egy kétes hírű, illegális operációnak, aminek következtében rusnya lesz, mint az ördög. Persze bosszút akar állni a megnyomorítóin, meg a barátnőjét is viszont szeretné látni, úgyhogy amikor azt hiszik már meghalt, ő a túlvilág közeléből visszatér, hogy rendet teremtsen. 

deadpool_2.jpg  

Ennyi és az az igazság, hogy nem is óhajtanánk a történettől többet, pláne olümposzi magasságokat, mert tudjuk mire jöttünk és a Csipkerózsikát sem a bonyolult, ágas-bogas sztorijáért szerettük annak idején. Elég, ha van itt egy karizmatikus főhős, akire lehet alapozni és aki elviszi a hátán egymaga is a produkciót, amennyiben szükséges. És Deadpool ilyen figura. Folyamatosan kibeszél a nézőhöz, olvassa a gondolatait, miközben halál laza, cinikus, szarkasztikus, hegyeset köp a szabályokra, a fegyelemre, a csapatmunkára, egyénieskedik, beszólogat másoknak, parodizálja a hasonló stílusú és ettől eltérő mozik sajátosságait, kulcsmomentumait. A 127 óra kifigurázásáért külön is jár egy piros pont. Szóval egy olyan hős, aki nem rejti véka alá a hiányosságait, a rossz tulajdonságait, sőt ebből minden helyzetben hajlandó viccet csinálni, mert egy poénért a saját nem létező anyját is képes eladni. Azonban minden cinikussága és bunkósága ellenére szerethető tirpák, szívünkhöz közel álló karakter. Valami ilyesmi akart lenni Will Smith a Hancockban, csak ő valahol nagyon félrecsúszott és elhasalt, míg a Deadpool azért hellyel-közzel állja a sarat.

deadpool_6.jpg

Akkor mégis mi a probléma? A mértéktelenség. Mert rendben van, sőt díjazzuk, ha egy film a humort állítja középpontba, még ha a képregény alapú moziknál ez nem is annyira alapvető követelmény. Csak van egy pont, amikor a fegyver csőre van töltve, meghúzzuk a ravaszt, de akad egy olyan rohadék, aki befogja a végét és a golyó visszafelé penderül. Pont az arcunkba. És az nem esik jól, mert az fáj és akkor hajlamosak vagyunk fancsali képet vágni. A Deadpoolnál is ezt érezzük bizonyos szakaszonként. És akkor néhány pillanatra szolidaritásunk jeléül azonosulunk a Jai Courtenay - az az antitalentum, aki Bruce Willis fiát játszotta a szégyenletes Die Hard 5-ben – hasonmás, színtelen, szagtalan, erősen gáz főgonosszal és begyömöszölnénk egy rongydarabot az életre keltett képregény figura pofazacskójába, csakhogy kussoljon már legalább öt percig, vagy egyszerűen felajánlanánk neki, hogy játsszunk le egy csöndkirályt. Rhett Reese és Paul Wernick forgatókönyvírók pedig azt a legrosszabb stand-up komédiásoktól átvett hagyományt másolják és követik előszeretettel, hogy minden miniatűrnyi, szabad szemmel nem látható helyzetecskéből és momentumból ki akarnak facsarni valami viccet, amin önfeledten derülhet a publikum. Ezért ha egyszer kimerevítik a képet, hogy Deadpool benyögje, hogy nem is tudja kihúzta –e a vasalóját, akkor ezt még vagy tízszer biztosan elismétlik más poénnal, más környezetbe ágyazva. És ilyenkor jön a bumeráng effektus, ez már inkább taszít, mint vonz, inkább fáraszt, mint őszinte vigyorgással tölt el. Azért ez mégsem a Borat, vagy eltévedtünk volna?

deadpool_5.jpg

Azzal sem vagyunk igazából tisztában, hogy mit akarnak ezzel elfedni, mert Tim Miller rendező hangulatosan építi fel a történetet, biztos kézzel kezeli a párhuzamos idősíkokat, úgyhogy még egy pillanatra sem lehet zavar a rendszerben. Persze nem vezet be reformokat, de a Valentin nap közelségére rájátszva a szerelmi szálat is előtérbe tolja, amennyire kell, hogy ha a párok unják a hagyományos romantikát, mint a Brooklynban, alternatívát kínáljanak a Deadpoollal, mert itt legalább a rózsaszín is meg van bolondítva egy kis pezsgéssel és látványossággal, néhány lecsapott fejjel és tövestül kiszakított karral, tuti, hogy senki nem fog unatkozni. Jól taktikáznak a film hosszával is, mert nem nyújtják feleslegesen órákig, mint a rétestésztát, hanem lezavarják száz perc alatt, bár tagadhatatlan, hogy így is vannak lomha, vagy csak annak tűnő periódusok. A zenei aláfestés megint egy olyan dolog, amiben A galaxis őrzői hasznosan előfutárkodott, itt sem találhatunk nagyobb szálkákat, az meg ízlés kérdése, hogy a Wham ilyen színtű pozicionálásától kinek mikor fordul fel a gyomra.

deadpool_3.jpg

Nem tudhatjuk, hogy Ryan Reynolds képes lesz –e valamikor nagy formátumú, megjegyezhető színészi teljesítményre, mert ez most sem derül ki. Lehet, hogy tényleg van benne valami, csak mi nem látjuk, jól titkolja. Kétségtelenül jobban áll neki ez az önmagát is poénok célpontjává tévő, mocskos szájú, cinikus figura, de akkor vagyunk inkább nyugodtak, ha rajta van az a maszk, úgy még mindig elviselhetőbb és szerencsére a film ötven százalékában ez így van. Drámai karaktert meg tilos vállalnia, az meghaladja az erejét, azt már tapasztaltuk. Morena Baccarin gyönyörű, ha máskor nem a Homelandben ez világossá válhatott. Ez a szerep viszont nem követelt akkora igénybevételt tőle, fél kézzel megoldja, mondjuk, amikor először meglátja Reynolds elcsúfult arcát, hányhatott volna legalább egyet, mert az a ciccegés, amit levágott, kevésbé hiteles. T. J. Miller alakítja a jó barátot, kellően humoros, olykor talán még jobb szövegei is vannak, mint a főhősnek. Gina Carano arcán sokszor felfedeztünk egy fél mosolyt, tetszetős, ő valószínűleg kiröhögte az egészet. Ed Skreint, mint gonoszt már említettük. Savanyú Jóska. Ennyi.

deadpool_1.jpg

Meg lehet nyugodni, igen a Deadpoolnak is bizonyosan lesz folytatása, ezt sem ússza meg a Creedhez hasonlóan. És igen itt is rettegünk, mert ez egy jópofa, vicces mutatvány volt, ami a maga nemében szórakoztatóan tálalta fel egy a tucattól, szokványostól némileg eltérő képregény figura előtörténetét. Ez most tökéletesen kielégítő volt. Nem kellett különösebben kockáztatni, csak előkapták a humorfaktort, olykor többet is, mint amit kívántunk, kiszínezték egy-két karakterrel és a főhőssel elvitették a balhét. Csakhogy a következő epizódnál ez már nem lesz elég. Ott már valamit virítani kell, ott lehet, hogy palotaforradalmat kell csinálni. Van bennünk félelem, hogy Reynolds karizmája ezt nem bírja el. És akkor oda a nehezen kikapart dicsőség. Nincs mese, virítani kell!

7/10

Szólj hozzá

kritika film amerikai képregény akció vígjáték Morena Baccarin Marvel Ryan Reynolds Deadpool Gina Carano Rhett Reese Tim Miller Ed Skrein Paul Wernick T. J. Miller