2015. dec 14.

39.

írta: frími
39.

Mi lesz velem? Eleinte nem csigázott fel túlzottan a kérdés, örültem, hogy volt erőm meglépni egy olyan kötelékből, ami már erősen szorította a lelkem. Úgy gondoltam és azt is hirdettem, hogy valami úgyis lesz és olyan még nem volt, hogy semmi ne legyen. Tudják, ezt emlegettem Gábornak az utolsó kocsmatúránkon, ha emlékeznek még. Diána jókat nevetett ezen és azt mondta, hogy ez most még jól hangzik, de egy hónapon belül már feszíteni fog a tudat, hogy még mindig henyélek és nem csinálok semmit, miközben a tartalékaimat élem fel. És ebben azért volt egy kis igazság. Azt nem jelenteném ki a leghatározottabban, mert valószínűleg nem is lenne igaz, hogy életem végéig ne tudnám elképzelni azt, hogy otthon üljek, olvassak, esetleg írjak, elmenjek moziba és színházba pihenten, nem munkától agyon hajszolva és nem úgy, hogy másnap hatkor megint csörög az az átkozott mobiltelefon jelezve, hogy nem lazsálhatok tovább, vár valami hely, ahol nyolctól fél ötig robotolhatok ismét egyhuzamban a semmiért. Élvezni akartam a kötetlenséget, azt, hogy nem kell értelmetlen utasításokat végrehajtanom, hogy senki nem szól bele abba, hogyan osszam be az időmet, hogy nem kell megszakadnom azért, hogy határidőre végrehajtsak valami feladatot. Egyszerűen csak regenerálódtam, igyekeztem feltöltődni, újra szerettem volna pozícionálni magam, egy kicsit elgondolkozni azon hogyan tovább. Sokaknak ez talán luxusnak tűnhet, ahogy a húgom és Köles is mondták és sajnáltam azokat, akik nem tehetik meg, hogy egy hangyányit megálljanak és időt szakítsanak magukra, megfogalmazzák a vágyaikat, az álmaikat, azt, hogy mihez lenne kedvük, hogy miben tudnának kiteljesedni és mi az a cél, amiért úgy vélik érdemes küzdeniük.  Diána sem volt elégedetlen, örült, hogy minden nap várom haza, hogy türelmesen beszélgetek vele, hogy anélkül mondhatja el a gondjait, hogy legalább én nem idegesítem fel rajta magam. Meg tudta volna szokni talán egy életen át, hogy mindig megnyugtattam, hogy mindig volt egy ötletem miképpen lazuljunk és engedjük el azokat a problémákat, amiket a hétköznapok zúdítanak rá. Akkor éppen csak rá.

Február elején például kitaláltam, hogy menjünk el wellness hétvégére Zalakarosra, kapcsolódjunk ki, szaunázzunk, ússzunk, kajáljunk, felejtsünk el mindent és legyünk egy kicsit csak az egymáséi, zárjuk ki a külvilágot egy pár napra. Önfeledtek voltunk abban a két napban, gyerekek, akik örülnek az egészen kicsiny apróságoknak is, mint egy svéd asztalos reggeli keretében kínált tükörtojás sonkával. És örülnek a perceknek, amik gondtalanságot és szabadságot hordoztak magunkban, még akkor is, ha ott volt bennük egyszersmind a mulandóság érzése. Diána már akkor mondta nekem, hogy valószínűleg ő sem marad sokáig a cégnél és nem azért, mert hiányzom neki onnan, hanem mert nem erre vágyik és nem akarja feleslegesen vesztegetni ott az idejét, ahol nem sok értelmét látja. Azt ígérte, hogy megkeresi a gyakorlati helyét újra, aktualizálja az önéletrajzát és elkezd nyitott szemmel járni, figyelve a kínálkozó alkalmakra. Pedig nem motiváltam különösebben, nem nyüstöltem folyton, hogy változtasson. Kétségkívül hatással volt rá az én eljövetelem, de önmagában emiatt nem hozta volna meg a döntését. Más kihívásokra vágyott, olyanokra, amikben jobban kiélhette volna magát, amikben kamatoztathatta volna azokat a képességeit, amiket most hanyagolni volt kénytelen. A felvetéseit támogattam és bíztattam, hogy ne tétovázzon tovább, amennyiben tényleg menni akar. Diána azonban csak úgy volt hajlandó otthagyni a hivatalt, ha már volt valami másik kilátásban lévő lehetőség. Azt mondta, hogy neki nincs bátorsága a semmire kilépni. Nem kárhoztattam emiatt, nem is predesztinált volna erre az akkori helyzetem. Említettem már, hogy a munkahelyemen is mennyi csodálkozó tekintetet váltott ki, amikor közöltem, hogy a tervem most önmagam újrafelépítése lesz, ami egy kis munkanélküliséggel jár együtt.

Mi lesz velem? Zalakaros után már egyre inkább beékelődött a gondolataim közé a kérdés és az önéletrajzomat, amit Diána juttatott eszembe, újraírtam, amivel meggyőztem magam, hogy az első kötelező lépést megtettem egy új irány felé. Azonban pusztán ennyi kevés volt ahhoz, hogy megnyugodjak, maceráltak a kényszerképzeteim, hogy sehova nem vagyok elég, hogy ez a tudás, ami nekem van, sehova nem kell, hogy a tapasztalatom csekélynek bizonyul. Február közepén több helyre el is küldtem az önéletrajzomat, miközben tudtam, hogy nem pottyan az ölembe semmi, nem várhatom tovább a jó szerencsét és azt, hogy valaki majd megkörnyékez azzal, hogy ha már így parlagon vagyok, akkor szíveskedjek már hozzájuk befáradni egy elbeszélgetésre.

Aztán majdnem így történt. Beszéltem már Tillmann Tomiról, akivel egy ideig ugyanazt az irodát koptattuk és aki egy évvel azelőtt mondott búcsút a cégnek, mielőtt én ugyanerre rászántam volna magam. Félévente egyszer azóta is rám csörgött, hogy mi újság van, mikor hagyom már ott azt a kuplerájt és váltok valami hozzám közelebb állóra. Az a baj, hogy akkor még nem nagyon körvonalazódott bennem, hogy pontosan mi lenne az. Tomiról annyit tudtam, hogy valamelyik bankban dolgozik a bankbiztonsági osztályon, jól keres, közmegelégedés mellett végzi a munkáját, sőt még némi előrelépéssel is kecsegtették. Március elején ejtette meg a soros hívását és amikor elmondtam neki, hogy jelenleg álláskeresőben vagyok, azt közölte, hogy amennyiben én is óhajtom, szeretne találkozni velem, mert elképzelhető, hogy a segítségemre sietne. Nem akart elkiabálni semmit, csak annyit kért, beszéljünk személyesen. Mivel nem dúskáltam az ajánlatokban és nem voltam teli karmolás nyomokkal azon okból kifolyólag, hogy annyira kapkodtak volna értem, nem volt nehéz meggyőznie. Két hét múlva találkoztunk egy verőfényes gyönyörű tavaszi napon. Ez az évszak mindig az élet igazi ízét jelentette számomra. Diánával egyre többet sétáltunk a városban, vagy a Margitszigeten, esetleg parkokban. Élveztük, ahogy éledezik a természet a téli álmából, amit ma már egyre kevésbé a hó jelent, hanem inkább a kemény fagyok vagy a túl korán kezdődő esték. A tavasz mindig egyfajta reményt adott nekem. Amikor nem volt barátnőm és ez valljuk be gyakran megesett velem, reményt a szerelemre, amikor éppen gödörben voltam, vagy valami miatt elhatalmasodtak rajtam a rossz érzések akkor reményt az újrakezdésre, ha pedig éppen minden klappolt velem, akkor reményt arra, hogy mégiscsak érdemes élni, és ezáltal kihasználni a pillanatokat, amelyek harmóniát csepegtetnek belém. Ahogy sétáltam a találkozóra, amit a Nagymező utcai Cheho bárban ejtettünk meg és élveztem az arcomba világító még azért halványabbnak tűnő fénysugarakat, valami fajta reményt éreztem belül, hogy Tomi talán tud valami bíztatót mondani számomra. Nem akartam ajtóstul rontani a házba és rögvest arról faggatózni, hogy milyen ajánlatot tud felvillantani nekem, úgyhogy messzebbről indítottunk.

- Hogy vagytok a feleségeddel? Nem akartok még gyereket, együtt vagytok már pár éve? – kérdeztem, miután túlestünk a viszontlátás örömén. Udvarias akartam lenni, tudtam, hogy Tomi büszke a házasságára ismertem a feleségét és Tomi mielőtt elment a cégtől még azt is gyakran emlegette, hogy rajta vannak a gyerek projekten. Nem számítottam azonban arra, ami ezután következett. Tomi arca hirtelen elkomorult és tovatűnt róla mindennemű jókedv, ami előbb még elborította.

- El fogunk válni, valószínűleg a jövő hónapban már hivatalos lesz a dolog.

Nem akartam hinni a fülemnek. Már ők is? Gábornak lesz igaza és tényleg mindenki megbolondul. Láttam, hogy nem nagyon fűlik a foga hozzá, hogy beszéljen róla, de a csodálkozásomat nem tudtam leplezni, így óhatatlanul is kicsúszott belőlem az, hogy mégis mi történt velük, amikor utoljára beszéltem vele még minden rendben volt, azt hiszem éppen egy hosszabb nyaralásra készültek valami egzotikus helyre.

- Nem tudta kivárni, míg végre egyenesbe kerülök, ősszel megcsináltam végre az államvizsgáimat a jogon, kaptam egy diplomát, de ezt már nem ünnepeltük meg együtt. Valószínű nem figyeltem rá eléggé, sok volt a meló meg a tanulás egyszerre, ő pedig nem szólt egy árva szót sem, nem ült le velem, hogy megbeszéljük a dolgokat. Megvárta, míg azt mondtam, hogy nekem ez most nem jó, különköltözöm, amíg megcsinálom az utolsó vizsgám is. Aztán mikorra visszamentem már összecsomagolta a cuccaimat és közölte, hogy most már akár végleg is mehetek. Csúnya dolgokat vágott a fejemhez tizenegy év után, amivel sokat segített nekem abban, hogy megpróbáljam végleg kitörölni az együtt eltöltött időket. Szinte már sikerült is.

- Nem nagyon hirtelen ez így? – kérdeztem, még mindig a történet hatása alatt.

- Nézd Ádám ő akarta így, én meg már nem futok utána. Elég volt. Úgyse tudnánk visszacsinálni semmit. Ezt már lezártuk. Nem szeretek a múlton rágódni, most már csak az érdekel, hogy alakul a jövőm.

Tomi tényleg nem volt az a múltba révedező típus, ha egy időszakot lezárt, azt már semmiféleképpen nem akarta megbolygatni, egy nap múlva már azon törte a fejét, miképp oldja meg a dolgokat. Mindig higgadt tudott maradni és azon túlmenően, hogy az arca azért még mindig némi szomorúságról árulkodott, el tudtam hinni neki, hogy most is már a jövőbeli tervei foglalkoztatják immáron a felesége nélkül. Valószínűleg az együtt töltött időszaknak is köszönhetően Tomi a bizalmába fogadott így kéretlenül is tovább folytatta a történetét, ami itt még nem ért véget.

- Most barátkozom Ádám. Anyámék már tudják, hogy ennek a vége úgyis az lesz, hogy előbb-utóbb fizikailag is érintkezésbe lépek azzal, akit kiszemeltem. A jelölt már megvan, az egyetemen ismertem meg, már az első találkozásunkon túlestünk, remélem olyan folytatás jön, amit tervezek és akkor nem sokáig maradok egyedül, már unom ezt az állapotot, én azt szeretem, ha van mellettem valaki. És ha erre azt mondanád, hogy kapcsolatfüggő vagyok, akár azt is vállalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárki kell nekem válogatás nélkül, mert azért egy megfelelő intelligenciahányados alatt szóba sem állok egy nővel. Ha viszont ez most összejönne, nos akkor egy ideig úgy járkálnék, mint a kakas a harmatban.

Tomi szeretett beszélni és néha olybá tűnt, mintha monologizálna, én viszont kedveltem, amikor ilyetén osztotta meg velem a gondolatait, addig sem rólam volt szó. Én azért még mindig szemérmes voltam, amikor terítékre kerültem. Kérdeznem továbbra sem kellett Tomi elmondta, hogy az anyjáék mennyire csalatkoztak a volt feleségében, hogy a volt anyósáék mennyire megsiratták őt és ahhoz képest hamar fel tudott állni a padlóról, hogy amikor a majdnem exfelesége közölte vele az elhatározását, kis híján sokkot kapott. Aztán beszélt arról, hogy elvégezte a jogot, ekkor közbevetőleg gratuláltam a diplomájához, majd azzal folytatta, hogy az utolsó vizsgáján nem sok hiányzott, hogy elaludjon a felelet közben annyira fáradt volt. Megemlítette még egyszer a lányt, akit fűzögetett, amivel lehetőséget teremtett magának arra, hogy egy kicsit áradozhasson róla, amit végtelenül nagy odaadással prezentált. Legalább egy órája dumáltunk már, amikor már nem tudtam tovább halogatni, hogy néhány szót ejtsünk rólam is. Elhadartam Dianát, a találkozásunk rövid történetét, és azt is, hogy miképpen léptem le a cégtől, persze arra nagyon figyeltem, hogy Péterék ne kerüljenek terítékre. Nem szégyelltem, csak untam és nem akartam Tominak részletesen beszámolni pontról pontra az eseményekről, valamennyi morzsát innen-onnan összecsipegethetett, hiszen többször úgy kérdezett rá bizonyos dolgokra, mint akinek vannak már értesülései és azok nem légből kapottak. Ennek ellenére csak annyit mondtam amennyit jónak láttam, gondosan kerülvén az én szerepemet a kavalkádban. Tomi nem is volt kíváncsi rám, ő sem bírta Pétert, úgyhogy most sem felejtette el erős kritikával illetni a személyét, de egyúttal az egész cégbe is rúgott egy kisebbet, majd csak ezt követően körülbelül másfél óra elteltével tértünk rá a találkozásunk apropójára.

- El nem tudom mondani mennyire megkönnyebbültem, amikor végre te is beláttad, hogy nincs értelme maradnod. Ideje volt. Tulajdonképpen nem is jöhettél volna el jobbkor, ugyanis az egyik kollégám egy hónapja mondott fel a banknál és emiatt egy fő hiányunk van, ami feltöltésre vár. Még nem hirdettük meg, különben is a főnök jelezte, hogy ha tudunk alkalmas személyt, akkor így oldaná meg és nem szeretné álláshirdetés útján horgászni az embereket. Tudod, ez egy kicsit bizalmi jellegű munka.

- Nem is tudom, hogy te melyik banknál dolgozol most Tomi és azt sem, hogy milyen beosztásban vagy? – kérdeztem, mielőtt belementünk volna a részletekbe.

- A Magyar Kereskedelmi Banknál vagyok, a Bankbiztonsági Igazgatóságon azon belül is az Információbiztonsági Osztályon dolgozom, mint főelőadó.

Komolynak hangzott, ráadásul Tomi előadásmódja, megfeszült arcizmai még erre is rátettek egy lapáttal. Bizalmi munka. Nos ebből éppen most vizsgáztam le, bármennyire is nem vagyok büszke rá, ez jól is jöhetett volna ebből a szempontból. Tomi innentől kezdve átvette az irányítást és a kérdező szerepkörét. Olyan kérdezz-felelek típusú diskurzus vette kezdetét közöttünk, amit először nem igazán tudtam hova tenni, mivel Tomi sok tudás birtokában volt velem kapcsolatban, tekintettel a közös múltunkra de később elmagyarázta az okát. Valahogy így zajlott az eszmecsere:

- Ádám hol és mikor végezted el a jogot?

- Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam-és Jogtudományi karán, tizenegy éve.

- Milyen minősítéssel?

- Sajnos a nem túl acélos „rite” minősítéssel. Hármas fölött volt valamivel az átlagom.

Ez volt a leggyengébb a három közül, mondtam már talán, hogy kissé kényszerpályán futottam a joggal, nem sok kedvem volt hozzá, de a szüleim kedvéért valamiképpen végigzongoráztam az öt évet.

- Nekem is így sikerült, ne izgulj. Nem sokat számít, csak érdekelt. Hány munkahelyen dolgoztál ezelőtt?

- A legutóbbival együtt három helyen.

- Vannak referencia papírjaid?

- Ne viccelj már Tomi, hogy lennének. Egyébként mindenütt meg voltak elégedve a munkámmal, vagy legalábbis olyan jellegű panaszt, ami bármilyen retorzióval járt volna, nem kaptam.

- Értesz az informatikához, van benne tapasztalatod?

- Nézd a „word”-öt ismerem, „excel”-ből és „PowerPoint”- ból meg elvégeztem egy céges tanfolyamot, ennyi van.

- Milyen eredménnyel?

- Nem osztályozták, de azt hiszem megfeleltem, kaptam papírokat róla.

- Az angollal hogy állsz?

- Meg tudok szólalni, ha nagyon muszáj, de képeznem kellene még magam.

- Azt mindenképpen meg fogjuk oldani, illetve meg kell oldanod. Van tapasztalatod bőven irodai munka, illetve általános ügykezelés terén ugye?

- Jóformán csak az van.

- Rendelkezel jogsival?

- B-típusú engedélyem van.

- Átestél már nemzetbiztonsági ellenőrzésen?

- Ezt te is tudod Tomi, persze, veled együtt.

- Jól van csak tesztellek. Van barátnőd ugye?

- Előbb beszéltem róla.

- Együtt éltek?

- Még nem. Mindegyikünknek külön lakása van.

- Saját lakásod van?

- Igen az én nevemen van.

- Van rajta hiteled?

- Van még egy kevés.

- Mennyi az a kevés?

- Kétmillió-nyolcszázezer körül van, nem tudom fejből, meg kell, hogy nézzem a papírokat.

- Tagja vagy valamilyen politikai pártnak vagy szervezetnek?

- Te is tudod Tomi, azon kívül, hogy van véleményem azokról a dolgokról, amik körülvesznek minket, ilyen őrültségekre nem vetemednék.

Vártam, hogy megkérdezze az alsógatyám színét arra is szívesen válaszoltam volna, aznap feketét vettem fel ha jól emlékszem. Egyszínű volt, mintázatlan. Itt azonban megállt, mint aki jól végezte dolgát és mosolyogva rám nézett.

- Ne haragudj a kérdéssorért, sok mindent tudtam már persze, de a főnököm képes ilyen merényletekre, úgyhogy csak azt próbálgattam hogyan állod a sarat, ha nehéztüzérség alá kerülsz, de úgy nagyjából rendben volt, most nem kínoználak tovább. Elhoztad az önéletrajzod? – kérdezte váratlanul Tomi, mire én meghökkentem.

- Nem gondoltam, hogy most azonnal szükséges lesz.

- Jó lett volna, ha hozod, meggyorsítottuk volna az ügymenetet, de én sem szóltam előre. Megadom az e-mail címem akkor és ha lehet még ma este küldd már át nekem.

Tomi lediktálta az e-mail címét, majd arról érdeklődött, hogy van –e még kérdésem. Tudom, hogy ez egy felgyorsult világ és próbálok is alkalmazkodni, de azért néha még mindig eszeveszett a tempó, ahhoz képest, ami számomra ideális lenne.

- Lehet valamit tudnom a munkáról Tomi? Mivel kell majd megbirkóznom? – kérdeztem, miután magamhoz tértem.

- Ezt meg kellene hagynom a főnökömnek, a személyes elbeszélgetésnél részletesen be fog avatni, de mivel régóta ismerjük egymást és bízom benne, hogy nem fecseged ki előtte, hogy miről tájékoztattalak néhány dolgot elmondhatok. Rendszerszintű ellenőrzéseket végzünk, adatokat összegzünk, a megkereséseket csoportosítjuk és válaszolunk rájuk, valamint különböző szabályzatokat állítunk össze. Körülbelül ennyi, de a pontosabb információkat kapsz majd később a személyes elbeszélgetés során. Mivel tényleg elég sok tapasztalatot szereztél az irodai munka terén és még jogi diplomával is rendelkezel, nem áll majd olyan távol tőled, szerintem hamar meg fogod szokni.

- Ez úgy hangzik Tomi, mintha már meg is kaptam volna az állást?

- Azért ott még nem tartunk Ádám – nevetett, majd folytatta. – Nyilvánvalóan számít az, hogy szólok egy-két jó mondatot az érdekedben, de ez még nem jelent feltétlen sikert. Az interjún viszont minden el fog dőlni, de én szeretném, ha megint együtt tudnánk dolgozni, mint egykoron.

Tomi nem arról volt híres, hogy olyan szózatokat harácsol, amivel mindenképpen a szíved közelébe akar férkőzni, úgyhogy az ő szájából ez akkor hitelesen hangzott.

- Nem akarok anyagiasnak tűnni, de körülbelül ez mennyi pénzzel jár? – ez volt az utolsó kérdésem a munka vonatkozásában.

- Ne szabadkozz, nem tűnsz annak ez természetes, de ez megint csak nem az én asztalom. Na jó azért valamit mégiscsak mondhatok. Az előző helyen mennyit kerestél?

- Ha mindent összeadok, akkor úgy kétszázötvenezret nettóban havonta.

- Durván ennyi összejön itt is, sőt inkább azt gondolom valamivel több, lehet, hogy eléri a háromszázezret is. És persze jön hozzá a cafeteria is, ami még jelentősebb összeg. Összességében biztosan nem fogsz rosszabbul járni, ha emiatt izgulnál.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy kellene –e amiatt lelkiismeret furdalásomnak lenni, hogy Tillmann Tomi valószínűleg szólni fog az érdekemben és ezáltal némi előnyre tehetek szert másokkal szemben az állás megszerzésénél. Nem volt bennem szégyenérzet, főként annak tükrében, ahogyan ez mindenhol, bármelyik munkahelyen működik. Egyszerűen nem tudunk leszokni arról, hogy beprotezsáljuk azokat az embereket, akik közel állnak hozzánk. Lehet, hogy abból a szempontból érthető ez a folyamat, hogy mindenki azzal szeret dolgozni, akit már ismer, akinek a képességeivel, tudásával tisztában van, aki e téren kevés meglepetést okozhat neki. Ettől pedig eredményesebb lehet a munka és messze menőkig benne van a lehetőség, hogy az együttműködésetek sikeres lesz, ugyanakkor sok tehetség elveszhet, elkallódhat a rendszerben, mert nem kapja meg a szükséges lökést, mert nincs olyan ismerőse, aki támogató nyilatkozatokkal dobhatná meg. Egyetlen gyógyszere lehet ennek a betegségnek, hogyha az elején bebizonyítod, hogy igenis alkalmas vagy arra, amit csinálsz, van benned tűz és elhivatottság a munka iránt, a teljesítményed pedig többszörösen megüti azt a szintet, amit elvárnak tőled. Talán így tudod kiküszöbölni, hogy rád süssék azt, hogy te egy főnöki kegyenc vagy, aki csak azért került ide, mert jó időben volt jó helyen és megvoltak a megfelelő kapcsolatai, hogy megszerezze az állást. Tudom, mert volt benne már részem, ugye emlékeznek, miképpen kerültem a céghez Péteren keresztül. Nem vagyok naiv és ütődött teljes mértékben, úgyhogy érzékelem, hogy a protekciót sohasem fogják a földdel egyenlővé tenni, amíg a világ a világ az létezni fog, köszönhetően a rossz beidegződéseinknek. Azonban talán kiegyenlítésképpen, hogy valamit mégiscsak javítsunk az összképen ott lesz az is, hogy bizonyíthatsz, hogy megmutathatod azt, hogy te képes vagy megfelelően elvégezni a rád szabott feladatokat és akkor némileg árnyalhatod azt, hogy miképpen kerültél oda.

Nem voltam benne biztos, hogy ez a legjobb nekem, viszont azt is éreztem, hogy nem engedhetem elveszni ezt az ajánlatot. Tudtam, hogy nem szabad kiesnem a vérkeringésből, mert nem tudnék visszaszokni és hajlamos lennék azt képzelni, hogy anélkül is tudnék boldogulni, hogy beüljek az íróasztal mögé. Lehet, hogy több önmegvalósításra vágynék, azonban még mindig hiányzik valami hozzá. Elképzelhető, hogy az elszántság, de Diánára is gondolnom kellett, nem lehet kellemes együtt lenni valakivel, akinek nincs munkája, akitől ha megkérdezik, mit csinál a pasija, nevetve annyit mondhat a helyzetből fakadóan, hogy önmegvalósít. Biztos, hogy őt ez a legkevésbé sem zavarja, de előbb-utóbb látva a sűrűsödő reakciókat, mégiscsak gondolkodóba esik. Amikor hazaérvén leültünk beszélgetni, nem is ez a probléma izgatta a legjobban:

- Úgy gondolod, hogy ez jobban fog érdekelni, mint amit eddig csináltál? – kérdezte, miközben örült, hogy kaptam egy lehetőséget.

- Nem tudom. Az biztos, hogy más lesz, még ha a munka valamennyiben talán hasonlít is ahhoz, amit eddig csináltam, főleg ahhoz, amit az utolsó időszakban végeztem. Mindenképpen előnyös, hogy új közeggel találkozom, új embereket ismerhetek meg, ami nagyobb ösztönző erőt is jelenthet és jobban fog inspirálni. Legalábbis a kezdetekben bizonyosan – válaszoltam és mélyen a szemébe néztem.

- Ez kétségtelen Ádám és nem akarom túlaggódni a dolgokat, de van egy olyan érzésem, hogy nem fog ez teljes mértékben kielégíteni téged.

- Nem vitatom, de egyelőre mindenképpen jó lesz. Egy kicsit visszaszokni, megint dolgozni, hiszen így mennek a dolgok, nem?

- Oké, de ez lenne az az önmegvalósítás, amiről beszéltél? – még mindig kételkedett, a legfőbb feladatomnak tekintettem hát, hogy megnyugtassam.

- Ezt nem mondtam, viszont elhatároztam, hogy egy kicsit több időt töltök azzal, amit szeretek, filmekkel, színházzal, zenével, aztán lehet, hogy majd írni is fogok róluk, nem tudom. Lehet, hogy ebben kiélhetem magam, mert ez igazi örömet okozhat. És ezt lehet munka mellett is csinálni. Aztán elképzelhető, hogy egyszer veszem magamnak a bátorságot és még egy nagyobb lélegzetű anyaghoz is hozzálátok. Majd meglátjuk. Most úgy érzem, hogy ezzel megfelelően kompenzálhatom a másfajta igényeimet. – miután befejeztem nagyon erősen vizsgáltam az arcát és annak ellenére, hogy megint csak kevés érzelmet tudtam leolvasni róla, úgy véltem valamelyest talán megnyugtattam és ezt a szavaival is megerősítette.

- Jól van Ádám! Én bízom ebben és csak azt szeretném, hogy jól érezd magad a bőrödben, megtaláld azt, amivel foglalkozni akarsz.

- Meglesz az is. Azt mondtad, hogy van még időnk, nem emlékszel?

- Pontosan emlékszem és még mindig ez a véleményem – mondta, majd egy váratlan bejelentéssel élt. – Nekem is mondanom kell valamit!

- Húú de titokzatos. Nem tán terhes vagy? – erre megbökte a vállam.

- Egyelőre nem. Ha az lennék el kéne venned, tudod, hogy az apám konzervatív. Ettől pedig fosol rendesen, hiszen még össze sem költöztünk. – Az elevenemre tapintott, de nem akart megsemmisíteni, így mással folytatta – Ma megkerestek a cégtől, ahol a gyakorlati időmet töltöttem. Úgy néz ki a jövő hónapban mehetek, alkalmaznak. Egy kicsit jobb lesz a fizetés és talán jobban passzol hozzám a munka is. Holnap beadom a papíromat.

- Ahogy gondolod kedvesem, ha erre vágysz én támogatlak, ahogy te szoktál engem – és megcsókoltam, ahogy szoktam.

Este elküldtem Tillmann Tominak az önéletrajzomat, Diána pedig másnap benyújtotta a felmondását.

Egy hét múlva már ott ültem Ugrai Róbert irodájában, ami olyan volt, mint egy arborétum rengeteg növénnyel, virággal, kis cserjékkel, egy pillanatig azt hittem eltévedtem, talán még valami futórózsát is felfedeztem a sok gyom között. Ugrai ránézésre olyan ötven körüli lehetett, nem sokkal volt magasabb nálam. A szemüvegét a homlokán hordta és olykor a tollát a szájában szopogatta. Közvetlen volt, ugyanakkor látszott rajta, hogy féltve őrzi a szigorú, de igazságos főnök imázsát. Nézegette az önéletrajzomat és közben méregetett engem. Nagyjából el kellett mondanom azt, hogy hol tanultam a gimnáziumtól az egyetemig, körülbelül milyenek voltak a tanulmányi eredményeim. Nem nagyon értettem, hogy ez utóbbi információból mit lehetett leszűrni, de nem azért voltam ott, hogy válogassak a kérdések között. El kellett mondanom a munkahelyeimet apránként, ott mi volt a feladatom, kik voltak a főnökeim, véleményem szerint mennyire voltak elégedettek velem. Nem akartam túlságosan meghunyászkodni sem, de tartózkodtam attól is, hogy olyan magabiztosnak vagy esetleg pökhendinek látsszak, hogy az arcom alig fér be az ajtón. A kettő közötti átmenetre törekedtem. Úgy láttam Ugrai meg volt elégedve azzal, amit tapasztalatszerzés címén bemutattam neki. Aztán sorra mentünk majdnem ugyanazon a kérdéssoron, amit már Tillmann Tomival begyakoroltunk a Chehoban. Nem maradhatott ki egyfajta motivációs rész sem, miért akarok oda menni, mit jelentene nekem ez a munkahely, hogyan akarnám ott megvalósítani a céljaimat, a szokásos blabla. Feszülten Ugrai szemébe néztem, próbáltam egyfajta méltóságot eszközölni a szavaimnak, elmondtam, hogy mindig is ilyen komoly helyen szerettem volna dolgozni, az előzőek ennek a nyomába sem érnek, és ennyivel letudtam a volt munkahelyeim szapulását, itt sem akartam túlzásokba esni. Elmeséltem még, hogy fejlődni szeretnék, mind tudásilag, mind a helyzetmegoldó képességemet illetően és úgy gondolom erre itt minden lehetőség adott volna. Kiemeltem viszont, hogy a kommunikációval nincsenek különösebb problémáim és azt is hozzátettem, hogy viszonylag hamar be tudok illeszkedni egy számomra addig ismeretlen közösségbe. Igyekeztem válogatott szóvirágokat használni, választékos lenni, de csak olyan szinten, hogy ne menjen az érthetőség rovására. Ugrai hol a papírjaimba feledkezett, hol engem nézett, olykor kimérten, olykor bíztatón, olykor egy enyhe mosolyt megeresztve. Kicsit olyan volt, mint az egyetemi tanárom államvizsgán. Felvázolta, hogy mik lennének a feladataim néha egészen részletekbe menően és elmondta azt is, hogy az első időszakban kapnék egy mentort, aki betanítana, akitől elleshetném, hogy mit kéne csinálnom a későbbiekben. Elmondta, hogy mennyit keresnék, Tomi nem állt messze a valóságtól, amikor találgatásokba bonyolódott az összeget illetően. Persze megemlítette őt is, mint egyfajta támogatót, hogy mennyi jót hallott felőlem és nem felejtette el hozzátenni, hogy Tomi szava számára elég mérvadó, mert meglehetősen jó munkaerőnek számít itt. Majdnem egy órás volt a megbeszélésünk, miközben a végén már némi szabadságot engedve a kötöttségeknek, gasztronómiáról cseréltünk néhány gondolatot, merthogy az mindkettőnket érdekelt, ahogy arra fény derült.

Nem értékeltem kiválóra az ott nyújtott teljesítményemet, a magabiztosságomon továbbra is javítanom kell, de azt éreztem, hogy Ugrait néha sikerült megszelídítenem, olykor nagyon érdeklődve figyelt és erőteljesen összpontosított a mondandómra. Két napon belül csörgött a telefonom, a vonalban Ugrai Róbert volt, személyesen akarta közölni a jó hírt, hogy felvettek és április tizedikétől, ha én is úgy akarom, ott dolgozhatok. Nem tudom, hogy mennyi volt a befolyása erre Tillmann Tomi elismerő szavainak, illetve az ottani szereplésemnek, de azt hiszem akkor, abban a pillanatban ez csöppet sem érdekelt. Inkább örültem. Az új munkának. Az új lehetőségnek.

Szólj hozzá

atortenet