Danikának mindegy volt, hogy elmegyek –e a cégtől vagy sem. Amikor mondtam neki, csak elhúzta a száját és közölte, ha úgy gondolod, hogy ott már nincs maradásod, akkor menj. Meg sem kérdezte, hogy mit akarok csinálni, nem foglalkoztatta, hogy miből akarok megélni, egyszerűen bízott bennem. Azt gondolta, hogy majd megtalálom a számításaimat máshol és amennyiben mégsem, akkor majd legfeljebb visszavánszorgok. Habár ennek kevés esélyét látta. Azt hiszem így utólag büszke volt rám, hogy végig csináltam, nem adtam fel, nem hisztiztem folyton, még ha észlelte is a nyomorúságomat, illetve az olykor nagyon erőteljesen érződő letargiámat. Lehet, hogy jót tett nekem azzal, hogy piszkálgatott, hogy az ő szokásos modorában kiosztott, mert akkor éreztem csak igazán azt, hogy nem szabad visszafordulnom az útról. Hálás voltam neki a támogatásért és a segítségért és azért is, mert a szembeszökően ellentétes habitusunk ellenére mégiscsak tartotta bennem a lelket. Volt benne félelem azzal kapcsolatban, hogy elveszítjük egymást, hogy őt sem fogom keresni, ahogy tettem azt számtalan más közeli, vagy nem közeli ismerősömmel. Azt mondta, hogy szemmel akar tartani és különben is valakivel meg kell, hogy beszélje az életét, szerinte én alkalmas voltam rá. Aztán január közepén hallottam, hogy kinevezték osztályvezetővé, úgyhogy mindenképpen fel kellett hívnom, hogy gratuláljak neki. Aznap este pedig el is mentem hozzá.

- Tudod egy riporternek jól megtanítják az újságíró iskolában, hogy azt a kérdést felejtse el, hogy mit érzel most. Azonban én nem vagyok az, úgyhogy megkérdezhetem. Milyen érzések kavarognak benned öreg?

- Vegyesek Ádám. Örülök a több lóvénak és tulajdonképpen ezt akartam, ezért is marketingeltem annyira magam, de tisztában vagyok azzal is, hogy még van hova fejlődnöm szakmailag. Van, amit nem tudok és kínos lesz, amikor ez kiderül. Majd megoldjuk, egész jó osztályom van, aki nem tud velem jönni, azt kibaszom, de egyelőre úgy néz ki, hogy megfelelnek.

- Szerintem nincs olyan, hogy valaki mindent tud, aki azt állítja, az hazudik. Tudom, hogy ott és máshol is sokan vannak, akik szeretnek hencegni és okosabbnak beállítani magukat, mint amilyenek valójában, ezért tartunk ott, ahol tartunk, de megkockáztatom, hogy meg fogsz felelni, én szurkolok neked öreg. Remélem azért a hatalmaddal nem élsz vissza és nem megy el az eszed.

- Arra vigyázni fogok. Láttam a sok tetűt, sejtem, hogy mit kellene másképp csinálnom, megpróbálom meg is valósítani.

Danika is tisztában volt azzal, hogy ez a funkció bizony óhatatlanul népszerűségvesztéssel jár, meg is nőtt a rosszakaróinak száma hirtelen. Arra vigyáztam, hogy az elmúlt hónapok kevésbé tetszetős részei ezúttal ne kerüljenek elő, azért Danika nem lett volna önmaga, ha nem tesz rá egy kísérletet, amikor rákérdezett arra, hogy mit tudok a kis barátaimról, de visszapöcköltem a kíváncsiságát azzal, hogy ő olyan helyen dolgozik, ahonnan könnyebb kideríteni, úgyhogy neki jobban illene tudnia. Aztán érezve azt, hogy nem kell ezt nekünk még tovább boncolgatnunk, abbamaradt a téma feszegetésével.

- Mi van a csajokkal? – kérdeztem az este vége felé, amikor már bennünk volt egy kis tömény, ilyenkor mindig jobban megeredt a nyelve.

- Megvannak – ezúttal hamar le akart rázni.

- Még mindig azzal az Évával kavarsz?

- Azzal is, meg van egy vörös a mellettem lévő irodában, most az is rám akaszkodott, nem fogok tudni ellenállni neki. Amint lehetőséget biztosít rá, megdugom.

- Gondolom ő sem az a magányos lélek.

- Még véletlenül sem. Először lenyomoztam, el van jegyezve és ez a lehető legjobb hír.

- Nem zavar, hogy mindig te vagy a harmadik?

- Ádámka! Ahol nincsenek bajok, ott nem lenne semmi keresnivalóm, ezek a kapcsolatok valószínűleg döglődnek, és itt jövök én a képbe. Megdugom, aztán megtérítem őket, hogy hagyjanak békén.

- De hát Évi még mindig a nyakadon van?

- Nem is vagyok boldog tőle, de hát mit csináljak imádja a faszomat, nem tudom lerázni, pedig elhiheted, hogy nem ígérgetek neki semmit.

- És Alexa végképp eltűnt az életedből?

- Alexa a tökéletes feleségnek való még mindig. Múltkor ráírtam, aztán visszaírt, elkezdtünk levelezni, nem tudom mi lesz abból is. Valahogy ragaszkodom hozzá, pedig jobb lenne teljesen elfelejteni, mert az sem vezet sehova.

- Miért a többi igen?

- Lehet, hogy azok sem, de mellettük lehet lumpolni, Alexát már nem akarnám szívatni, ő tényleg nem érdemli meg.

- Kivel jársz mostanában bulizni?

- Karesz megadta a tartozását, elástuk a csatabárdot, nincsen csaja, úgyhogy jobb híján vele. És azért néhanapján szeretnék veled is menni attól még, hogy becsajoztál, néha elenged az asszony nem?

- Diána nem merev ezen a téren.

Persze azóta sem voltunk együtt bulizni. Valahogy nem kívánom. Egy kicsit megnyugodtam és most jó így.

- Danika akkor te most már maradsz annál a cégnél, ugye? – kérdeztem, mielőtt eljöttem

- Egyelőre jó ez, nincs más ötletem, de egyszer nagyon gazdag leszek meglátod Ádám, de nem úgy, mint a barátaid.

Danika nem akarta megváltani a világot, azonban nem is adja fel az álmait. Soha. Inkább küzd értük. Mostanában sokat hívogat. Azt mondja, háborog a lelke. Tanácsot nem adok, elmondom a véleményem és ezzel egy időre megnyugszik. A következő buliig, vagy nőig, vagy meggazdagodási tervéig. Mert ő nem változik meg egyhamar.

Gábornak még az adósa voltam. Tudtam, hogy tudja, vagy legalábbis sejti, de a kollegiális kapcsolatunk és az azon talán már régen túl merészkedő barátságunk is megérdemelt annyit, hogy még egyszer csak neki elmondjam a színtiszta valóságot, úgy ahogy én azt átéltem. Január vége felé tudtak kimenni Amerikába, két nappal előtte találkoztunk. Először kettesben voltunk, majd egy idő után csatlakoztak hozzánk Anna, Diána és néhány volt munkatárs, akik el akarták búcsúztatni Gábort, mielőtt nekivág az újabb kalandjának. Sokan voltak, szerették őt. Úgy csináltuk, ahogy már megszoktuk az Arribában kajáltunk, megint mexikóit, nem tudtam, nem tudtunk betelni vele, aztán átmentünk a majdnem vele szemben lévő Pointers-be, hogy leöblítsük a torkunkat. Gábor figyelmes hallgatóság volt, nem szólt közbe, amíg meséltem neki, az arckifejezései azonban árulkodóak voltak és többször is csóválta a fejét. Mire a sztori végéhez értem már túl voltunk az első nagyfröccsünkön, ezért rendeltünk még egyet, aztán megszólalt.

- Persze, hogy sejtettem Töki. Legalábbis a végén abból az elszólásodból arra következtettem, hogy valamilyen szinten mégiscsak közöd van ehhez az egészhez. Nem bánom, hogy csak olyan formában, amiért nem jár börtön. Nem tudtam volna tőled normálisan elköszönni, látogatni nem mehettem volna be az előzetes miatt. Mégis mi vitte rá őket? Csak a pénz? Nem számoltak a következményekkel?

- Gáborka ezt azoktól kellene megkérdezned, akik lefizethetőek, akik némi pénzért cserébe eladják a tisztességüket. Vannak egy jó páran elég magas szinten is és ez az, ami nem fog megváltozni egyről a kettőre. Legalábbis nem hiszek benne. Ma már mindenki olyan könnyen benyeli, hogy valaki anélkül vesz mondjuk ingatlanokat, hogy a jövedelme ezt megengedné. Sokan csak legyintenek rá és elintézik annyival, hogy mindenki ezt csinálja. Hozzászokatták az embereket ehhez. Népbetegség lett.

- Jó ez lehet, hogy igaz, de engem ők érdekelnek, mégiscsak velük voltál majdnem egy fél évig, biztos mondtak valamit arról, hogy mi hajtja őket, ami miatt ennyit kockáztatnak?

- Mindenekelőtt a pénz dominált azt hiszem. Aztán meg egyfajta bizonyítási vágy és Péter esetében némi hatalmi gőggel való azonosulást is kisilabizáltam.

- Ezt a bizonyítási vágyat nem igazán értem Töki, kifejtenéd, hogy itt mire gondolsz?

Felvázoltam röviden Gábornak a családi háttereket és hozzá azt, amit Andrásról ki lehetett deríteni a találkozásaink során.

- És azt gondolod, hogy ez elég ok arra, hogy a börtönt válasszák a szabad élet helyett? – kérdezte Gábor.

- Nálad például valószínűleg nem lenne az, náluk elég volt. Ugye nem kell azzal a hatalmas közhellyel élnem, hogy mások vagyunk?

Gábor elnevette magát.

- Te vagy az igazi közhelyfőzelék Töki, le sem tagadhatnád. De az nem fér a fejembe, miként voltál képes ezt majdnem félévig titokban tartani előttem.

- Nem lehetett elmondanom, még Diánának sem, képzelheted, hogy mekkora fejmosás lett a vége.

- Összevesztetek?

- Egy kicsit. Volt egy kis háborúnk, de aztán jobbnak láttuk megadni magunkat egymásnak. Tanultam belőle.

- Kár lett volna emiatt szakítanotok, egész szépen összemelegedtetek. Egyébként, ha visszagondolok azt is ilyen sunyin, fű alatt csináltad, gondolom senkinek nem beszéltél róla, aztán meg már tényként lett beállítva.

- Féltem attól, hogy mit szólsz hozzá, meg attól is, hogy elárulom magam, és ezáltal gyengének fogsz gondolni. Tudom, hogy nagy baromság, a komplexusaimból fakad, birkózom velük.

- Attól miért gondolnálak gyengének, mert szerelmes vagy egy lányba?

- Az érzések nem a gyengeség jelei Gáborka? - próbáltam alátámasztani kérdésekkel az ingatag lábakon álló érveimet.

- Szerintem tévedésben vagy, ha ezt képzeled. Én szeretném ezt annak betudni, hogy ember vagy és ha ezt mások kihasználják, vagy emiatt bántanak, azt az ő gyengeségük megnyilvánulásának értékelem és ez kifejezetten ellenszenves nekem.

Gábor tényleg mindenki előtt felvállalja az érzelmeit és igazából nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla. Ha ő egy olyan lányhoz vonzódna, akit mondjuk a többség nem kedvel, akkor sem hezitálna, mindenképpen beleállna a dologba, mert úgy tartja, hogy elsősorban a saját boldogságát kell szem előtt tartania. Habár egy kicsit elkalandoztunk Gábor még szeretett volna visszakanyarodni a srácokhoz, csak lassan tudott napirendre térni a dolog felett.

- Ha nem én lettem volna, nálad próbálkoznak, jó ha tudod – megelőztem ezzel a kijelentésemmel, bár lehet, hogy ezt titkolnom kellett volna, magam sem tudom így utólag sem.

- Ezt ők mondták? – erre felcsillant a szeme.

- András megemlítette és hát nem nehéz kitalálni, rajta kívül csak ketten fértünk hozzá minden olyan információhoz, amire szükségük lehetett.

- Érthető, de nálam rossz helyen kopogtattak volna – jelentette ki határozottan.

- Én is azt hiszem Gáborka, de azért ne hamarkodd el, gondold végig a szituációt. Ott ülsz ezekkel az emberekkel egy étteremben, bedobják a százezreiket, meg millióikat és azonnali választ várnak. Még most is vigyázz, mert itt a főnöködről, meg a volt főnöködről van szó, tehát a jövőbeli gördülékeny együttműködésetek is veszélyben forog. És ha még ez sem elég, megtudsz róluk egy olyan dolgot, amit senkinek nem mondhatsz el, de velük kapcsolatosan összedől benned egy világ. Mert nem gondoltad, hogy ők ilyenek is lehetnek. Na még ekkor is kitartottál volna abban, hogy elküldöd őket a halál farkára?

- Oké, most nagy a pofám, mert nem engem szorítottak sarokba, hanem téged. Azonban most is úgy gondolom, hogy a becsületem, az, ami még ennyi ott töltött év után megmaradt, azt diktálta volna, hogy nemet mondjak. És akkor valószínűleg hamarabb eljöttem volna a cégtől és már Amerikában lennék.

- Elhiszem Gáborka és ezt a választ vártam.

Mondtam már, hogy Gábor és Szilárd mennyire hasonlított egymásra? Ezúttal is meggyőződhettem arról, amit eddig is tudtam.

- Még egy kérdés motoszkál bennem Töki, aztán hagyjuk a francba ezt a témát, kerüljünk hangulatba, mire jönnek a többiek.

- Mondjad nyugodtan, ne maradjon benned! – bíztattam.

- Ezek előbb-utóbb kiszabadulnak onnan? Nem félsz, hogy megkeresnek, vagy bosszút állnak? Egyáltalán akarnál találkozni velük?

- Jó kérdés Gáborka sokat morfondíroztam ezen, amikor Diána engedte, mert azért szeret határt szabni az agyalásomnak…

- Megértem. – vágott közbe, mire elröhögtem magam.

- Túl sok vagyok néha, tudom. Na mindegy. Szóval egyrészt szeretném azt gondolni, hogy nem Szicíliában vagyunk, hogy effajta leszámolásoktól kelljen tartanom, másrészt szerintem kisebb gondjuk is nagyobb lesz annál, minthogy azt tervezzék, hogyan állnak bosszút rajtam. Harmadrészt ezzel a tettükkel azért a hatóságok látókörébe kerültek, nyilvántartásban vannak, úgyhogy egy picit talán óvatosabban fognak közelíteni a kérdéshez. Negyedrészt nem is biztos, hogy pontosan tudják, én miért nem vagyok velük. Csak Marcival találkoznék szívesen a közös élményeink végett, azért mert egykoron mi jó barátok voltunk és nagyon sajnálom, hogy az elmúlt, de azokat az éveket nem akarom nyomtalanul kitörölni és nem is tehetem. Marci tehetséges, okos, jóravaló gyerek, rossz irányt választott, amivel nem tudtam azonosulni, de ezt egyszer szívesen megbeszélném vele, habár azt hiszem erre nem lesz már lehetőségünk. Mi ezzel elfutottunk egymás mellett, valószínűleg örökre.

Talán Kölesnek volt igaza, ők választottak egy utat én meg egy másikat, amik soha nem találkoznak és csak egyetlen közös pontjuk volt, amikor megpróbáltak bevonni és félig-meddig sikerült is beszervezniük. Arról már nagyjából sikerült elfelejtkeznem, hogy árulónak állítsam be magam, az ő szemükben így is az vagyok, de a saját mértékem alapján nem. És hős sem vagyok. Még mindig csak egy hétköznapi srác, aki leginkább a neveltetéséből és lehet egy kis gyávaságból kifolyólag nem akart közéjük állni. Ilyen áron nem akartam pénzhez jutni és nem akartam meggazdagodni sem. De a legjobban a börtöntől félek azt hiszem, mert nem szeretném, ha bármiben is korlátoznának, vagy beszorítanának, annyira becsben tartom és értékelem a szabadságomat, azt, amit az adni tud nekem.

- Na és készültök már Gáborka? – kérdeztem hirtelen, mikor végre tényleg maguk mögött hagytuk ezt a lerágott csontnak is beillő történetet, ami persze engem valamilyen szinten mindig foglalkoztatni fog.

- Nagyjából bepakoltunk, bizonyos cuccokat elvittünk anyámékhoz, az albérletet felmondtuk, amit kellett kifizettünk. Elszántak vagyunk és várjuk a lehetőségeket. Ezt már megrágtuk Töki, viszont az érdekel, hogy tudod –e már, mi lesz veled? Megvan már, mit akarsz csinálni?

- Nagyon őszinte leszek veled Gábor. Fogalmam sincs. Gondolkozom rajta, de nincsenek még konkrétumok.

- Elképzelésed sincs?

- Tényleg nem tudom Gábor. Arról már valószínűleg letettem, amiről kiskoromban, vagy utána még középiskolában ábrándoztam, hogy majd szeretnék valami nyomot hagyni ebben az életben, valamit alkotni, amiről esetleg később is eszébe juthatok valakiknek. Ez már nincs. Először is kellene egy jó állás és közben azzal is foglalkozhatnék, ami a hobbim.

- Ez nem hangzik rosszul. És a kocsma?

- Nem tudom, az még odébb van, lehet nem lesz belőle semmi, még gyűjtögetem hozzá a tőkét, aztán meglátjuk. A jövő zenéje. Milyen jó szóösszetétel ez! – kezdett hatni az alkohol.

- Ha viszont megvalósítod, ne felejtsd el a netes rádiót se. És Diána támogat?

- Teljes mértékben.

- Hadd mondjak valamit Töki! Úgy látom pozitív változásokat hozott benned ez a lány, talán kevéssé vagy morcos, mióta megkörnyékezted. Maradjon ez így, most jobban tetszel nekem.

Tulajdonképpen ez volt a zárszó, mert szállingóztak már a többiek és hamarosan megjött Diána és Anna is. Majdnem egyszerre. Éjfélig tartott az este, kicsit csendesebben, kicsit öregesebben, kicsit talán felnőttesebben, ami nem azt jelenti, hogy nem rúgtunk be a végére, ennyiben minden maradt a régiben. Gábortól hallottam ez egyik legextravagánsabb szerelmi vallomást az eddigi életem során, amikor azt mondta Annának a buli vége felé már kicsit sem szomjasan:

- Anna szeretlek, mint a picsa.

Két nap múlva elrepültek. Remélhetőleg nem örökre. Azóta már skype-oltunk is, Diána segített a kapcsolatfelvétel ily formájában, nekem nehezen ment volna egyedül, tudják régimódi vagyok. Gáborék szokják a környezetet, de jól vannak. És ez a lényeg.