2015. nov 03.

Macbeth - filmkritika

írta: frími
Macbeth - filmkritika

Dicsérni akartam a Macbethet és nem temetni. Nem sikerült. Az istennek se. Pedig Michael Fassbender és Marion Cotillard lélekszakadva és becsülettel teszik a dolgukat, szinte izzanak a vásznon, de mindez hiábavalónak bizonyul, mert Justin Kurzel rendező belefullad a szépelgésbe. Kurzel folyamatosan azon ügyködik ugyanis, hogy néhány percnyi, látványosnak mondott és kimerevített képekkel teletömködött csatajelenettel, valamint a ködös, párás, esős, egyébként csodás skót környezettel kipótolja azt, hogy mondjon is valamit a filmjével, ne csak eszközként tekintsen rá, hogy megvalósítsa mocskosnak és véresnek szánt vizuálorgiáját. Mert szépek és gyönyörűek azok a helyszínek, élesek és csodálatosak azok a felvételek, de önmagukban ezeknek még nem szabadna, hogy elvigyenek a hátukon egy mozit, hiszen ha az ember erre vágyik, akkor odakapcsol egy tematikus, természeti dokumentumfilmeket sugárzó csatornára és egy pohár whiskyvel a kezében, párás tekintettel napokig bámulhatja azt, ha nincs más dolga. A külcsín kiegészítőként itt tökéletesen funkcionálna, ha megfelelő belbecs társulna hozzá. Csakhogy Kurzel meglehetősen fukarul bánik ez utóbbival.

Shakespeare kétélű fegyver egy alkotó kezében. A műveinek nagy része minden kor számára hordoz alapigazságokat, megfontolandó és újrahasznosítható tételeket, szereplői gyakorlatilag mindig behelyettesíthetőek az aktuális trendeknek megfelelően, hiszen bármelyik politikai kurzus, vagy felnövőben lévő társadalom kitermelheti a maga III. Richárdját, Hamletjét, Claudiusát, vagy akár Macbethjét. Ugyanakkor azt is tudomásul kell vennünk, hogy a ma ifjú nemzedékét már nehezen lehet megszólítani az íróval, mert a tizenévesek könnyebben buknak egy Stephanie Meyer-féle vámpírragacsra, mint a veretes kifejezésektől hemzsegő, szépen megírt, ámde régiesen hangzó sorokra, archaikusnak tűnő szövegekre. Az ő szemükben Shakespeare bácsi ódivatú. Baz Luhrmann jó sok évvel ezelőtt, pontosan 1996-ban a Romeó és Júliáját például teljes mértékben mai környezetbe helyezte, dinamizálta és felturbózta a cselekményt, pazar látványvilágot tett a segge alá és így egy egészen új, friss szemléletű és megközelítésű, a fiatalok ízlésvilágához jobban igazodó munkával gyarapította az életművét. És még sikert is aratott, persze volt egy DiCaprioja, aki akkoriban minden kislánynak megnedvesítette a szemét. Jó, lehet, hogy nemcsak azt.

Ha egy tizenhét évesekből álló gimnáziumi osztályt beültetnénk a Macbethre, a háromnegyede egy fél órával, a többi pedig körülbelül egy órával a kezdet után rohanna ki sikítva a nézőtérről. Addigra már valószínűleg felették volna a büfé pattogatott kukorica és nachos készletét. Mert Kurzel filmje ennyi időre fogja lekötni a kamaszokat. És ez nem is biztos, hogy a történet hibája, hiszen a Macbethben van kardozás, van vér, van árulás, van szerelem, van hatalomimádat, hatalomféltés és az ebből következő őrület, vannak szellemek, boszorkányok, ropognak a csontok, máglyán égnek az emberek és módjával ugyan, de hullanak a fejek. Ugyanúgy, mint egy Trónok harca epizódban, amit viszont megnézhetnek, vagy rosszabb esetben letölthetnek otthon és még pénzt sem kell adni érte, megcsapolva a házi kasszát. És persze Shakespeare nyelvezetével sem kell megbirkózniuk. A direktor kínosan figyelt arra, hogy korhűségben, jelmezekben, helyszínekben, a dialógusokban, a monológokban, a cselekmény irányában, a szereplők motivációinak megvilágításában visszaadja az eredeti mű hangulatát és gondolatait. Abban viszont már kevésbé volt erős, hogy ennek egyedi ízt adjon, hogy érvényessé, netalántán aktuálissá, könnyebben átélhetővé tegye a befogadó számára.

Lehet, hogy Kurzel erőtlensége az oka annak, hogy sokszor nem különbözik ez a film egy középszerűen megkomponált, vizualitást előtérbe helyező színházi előadástól. Sőt talán még az sem kezelte volna ennyire szent tehénként a szerzőt. A forgatókönyv ugyan tartalmaz valamennyi változtatást a drámához képest, de például nem nyúl bele olyan szinten az eredeti szövegbe, amivel izgalmasabbá, a mai korhoz simulóbbá, egy középiskolás fülének jobban csengővé tehetné a szavakat. Mert azt is pontosan tudnunk kell, hogy Shakespeare nyelvhasználata tényleg gyönyörködtető, néhol pattogós, néhol kopogós, néhol egyszerű, néhol bonyolult, de poros, amit nyugodtan lehet csiszolgatni, aktualizálni, mert a jelentéstartalma, mondanivalója és érvényessége attól nem változik. Márpedig azzal, hogy ezt a hangzásvilágot nem zargatják, törvényszerűen hagyják, hogy néhány esetben unalomba, türelmetlen feszengésbe torkolljon egy-egy hosszabb lélegzetvételű monológ, bármennyire komoly tartalommal bír is.

Kurzel annyiban volt koncepciózus, hogy megálmodott egy hiteles látványvilágot, ahhoz nagyon határozottan ragaszkodott és mintha ehhez is keresett volna történetet. Valószínűleg előbb volt meg a fejében a vizuális csatatér, mint maga a sztori, ami aztán a világirodalom egy olyan alapanyaga lett, amely már másokat is megihletett, gondoljunk csak Orson Wellesre, vagy Roman Polanskira. És az állandóan zuhogó eső, az örökös ború, a lelassított ütközetközeli képek, a vér, a sár, Michael Fassbender mocsokkal bemázolt arca jól támogatják a tragédia hátterét, autentikus megközelítését, azonban azt nem igazán segítik, hogy mi mit gondoljunk erről az egészről, hogy a nagyravágyásból származó hatalomvágyon és ennek őrületben kiteljesedő megtartásán kívül mit is akar nekünk mondani Kurzel. Mert ez a Macbeth feldolgozás se nem rendhagyó, se nem érdekes, se nem izgalmas és nincs benne semmi olyan, amitől ne ásíthatnánk halálra magunkat. Akár egy közepes, vagy annál egy árnyalattal gyengébb színházi előadásnál.

Michael Fassbender nagyon sok jutalomjátékot megérdemelne, ahogy ennél a szerepnél is teljesen jogosan gondolt rá a direktor, merthogy minden ízében, vérében, mocskában, maga Macbeth személyesen. Az átváltozása bámulatos, ahogy bizonytalan, győztes hadvezérből fékevesztett elmebeteggé avanzsálódik. Az egy másik kérdés, hogy Marion Cotillard kivételével mindenkit elhalványít és leradíroz maga körül és ez nem is az ő hibája, hanem egyértelműen Kurzelé. Ha ugyanis olyan mellékszereplőket szerződtet, mint David Thewlis (Duncan), Paddy Considine (Banquo) vagy Sean Harris (Macduff) akkor illene nekik egy kicsivel nagyobb szeletet adni a közös tortából, még egy kicsit talán Macbeth és Lady Macbeth rovására is. Cotillard sem úgy indul, mint aki labdába tudna rúgni Fassbender mellett, de aztán a film második felében egyenrangúvá válik vele, a hatalom megszerzése után a közös jeleneteik is kiegyenlítettebbek lesznek, az utolsó pillanatai pedig lenyűgözők.

Justin Kurzel Macbethje már a kritikusokat is alaposan megosztotta és a nézőkkel sem fog másképp tenni. Egyesek ajnározzák, míg mások, elismerve a valóban elképesztő képi megjelenítést, üresnek és semmitmondónak találják majd. Az utóbbiak táborát erősítvén sem lehet elmenni megbecsülés nélkül Fassbender és Cotillard díjakra érdemes összjátéka mellett. Azt pedig ki-ki saját maga eldöntheti, hogy a látvány és a két színész elegek –e ahhoz, hogy feledtessék a háttérben zajló csúfos és unalmas kudarcot. Mocskosul rezeg a léc.

4/10

Szólj hozzá

kritika film francia amerikai angol dráma Michael Fassbender Marion Cotillard Macbeth Sean Harris David Thewlis Paddy Considine Justin Kurzel