2017. jún 21.

A szolgálólány meséje - sorozatkritika

írta: frími
A szolgálólány meséje - sorozatkritika

Néha nem árt gondolkozni. Például arról, hogy milyen világot szeretnénk magunk körül látni, hogy milyen környezetben, kultúrában és társadalmi viszonyok között találhatnánk meg azokat a boldog pillanatokat, amiktől teljesnek és élhetőnek éreznénk az életünket. Ilyenkor persze hajlamosak vagyunk panaszkodni és nem szeretni azt a rendszert, amiről úgy véljük, hogy megfojtja a mindennapjainkat és lehetőséget sem ad arra, hogy mindenkinek, ha nem is egyenlő mértékben, de legalább azonos feltételek között megadja a boldogulás esélyét. Persze azzal is vigasztalhatnánk magunkat, lehetne rosszabb is. Mint Margaret Atwood komor hangulatú, nyomasztó disztópiájában, A szolgálólány meséjében, amelyben már nem is létezik olyan ország, hogy Egyesült Államok. Van helyette Gileád, amely csak nevében köztársaság és amiben vallási fundamentalisták torz, beteges és embertelen normák, parancsok és törvények alapján hoztak létre egy ultrakonzervatív elveken nyugvó totalitárius társadalmat. Ennek zavartalan működésében ott áll mellettük a hadsereg és azok az emberek, akiknek az egyik része brutálisan megfélemlített, a másik része pedig a tudatát végleg feladva, csontig hatolóan agymosott. És ebben a légkörben nincsenek célok, nincsenek vágyak, nincsenek érzések és érzelmek, nincsenek vélemények és lázongások, nincsen szabadság és egy környezeti katasztrófának köszönhetően nincs gyerek sem, mert a megtermékenyíthető nők száma vészesen lecsökkent.

a_szolgalolany_1.jpg

Hogy mi akkor a megoldás, ha nem akar érkezni az utánpótlás? Ebben a világban azokat a nőket, akiktől még várható az, hogy képesek teherbe esni és kihordani egy gyermeket külön kasztba sorolják és elküldik őket az uralkodó osztály vezetőihez, hogy szolgálólányként váljanak béranyává. Ha pedig sikerrel járnak, mehetnek tovább. Egy házzal odébb. Nem kéri senki a beleegyezésüket, azt Isten akarata szerint valónak nyilvánítják. Ellenszegülés nincs, parancs és szolgálat van és persze ima azért, hogy megszülessen a gyerek és ezáltal fenntartható legyen a diktatúra. Azokat, akik obstruálják a rendszert, akik megpróbálnak szervezkedni és ellenállást szítani, büntetéssel, rosszabb esetben halállal sújtják. Kate akkor akart elmenekülni az országból a családjával, amikor a fundamentalisták fegyveres eszközökkel és segédlettel megdöntötték a regnáló hatalmat, de elkapták őket. A férjéről és a lányáról sem tud semmit, hiszen elszakították tőlük és elhurcolták oda, ahol a szolgálólányokat katonai kiképzést meghazudtolóan, sokszor erőszak alkalmazásával kinevelték a későbbi feladataikra.

a_szolgalolany_2.jpg

Margaret Atwood regényéből 1990-ben, az Oscar-díjas Bádogdob rendezője, Volker Schlöndorff készített nagyjátékfilmet, nagyobb visszhang és rácsodálkozás nélkül. Pedig nem akármilyen színészekkel dolgozhatott, hiszen ott volt a szereplők között Robert Duvall, Faye Dunaway. Mégsem beszélhetünk egy elsöprő és meggyőző erejű alkotásról, inkább csak egy közepesnél valamivel jobb feldolgozásról, amelynek sem tétje nem volt, sem éle. Talán a forma sem volt ideális, mert száz percben jóval nehezebben lehet bemutatni sorsokat, életutakat és egy olyan rendszert, ami lassan és fokozatosan bújik az ember bőre alá, ami a kezdeti nyugtalanságból egyre inkább rémisztővé, félelmetessé, fojtogatóvá és ezeken keresztül élhetetlenné és megdönthetetlennek hitté válik. És ez az, ami A szolgálólány meséje című sorozatban oly realisztikusan és megdöbbentő mértékben kiütközik. Mert hiába van szó egy olyan jövőképről, aminek bekövetkezésére sokan csak rémálomszerű vízióként tekintenek, ha annak egyes sejtjei, emberi ésszel és normális gondolatokkal nehezen befogadható képzelgései és tényszerűnek hazudott felvetései már ott ólálkodnak a kertek alatt, várva arra, hogy beeresszék őket, amivel többséget kaphatnak. És ez a legkevésbé szól ideológiákról, emberek közötti nézetbeli különbségekről, sokkal inkább az elkeseredettség, elégedetlenség és az elfojtott düh táplálta hiszékenységről, csodavárásról és arról, hogy kemény, önkényre hajlamos, felfuvalkodott vezetők és szónokok biztosította keretek nélkül képtelenek vagyunk megtalálni a boldogságunkat.

a_szolgalolany_3.jpg

A szolgálólány meséje azért is különlegesen erős sorozat, mert a sokrétű mondanivalóban és gazdag hatásokkal telített ábrázolásmódban manifesztálódó vállalásait és ígéreteit tökéletesen egyensúlyba hozza azzal a megvalósítással, ami egy percre sem lesz erőltetett, demagóg, mesterkélt. Sőt végig olyan természetes, magától értetődő világot teremt, ami borzongatóan valóságosnak tűnik. Amiben az elfogadás az úr és amiben a kétely, a szkepszis, a fenntartásokkal kezelt vélemény nem is létezik. Kinyilatkoztatások vannak, megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan vallási, vagy még inkább isteni sugallatokba burkolt tézisek, amelyeknek az alapjai, üzenetei enyhén szólva is kikezdhetők. A nők szexuális tárgyak, szolgálólányok, vagy kurvák lesznek azért, hogy fajfenntartást és élvezeteket biztosítsanak. És ebben a rendszerben az is elfogadható, majdhogynem kívánatos egy nőnek, hogy azt lássa közvetlen közelről, ahogy a férje egy másik nővel él szexuális életet. A szabadság, a vágyak, az érzelmek korlátozott volta eredményezi azt, hogy a társadalom vegetál. A torz értékrendjében mélyen és megingathatatlanul hívő kiváltságosok élvezik a megkérdőjelezhető és súlyosan egyoldalú előnyeiket, az elnyomottak pedig akár a másikat is eltiporva, elárulva küzdenek az életben maradásért, miközben tudják, hogy az osztályok között nincs átjárás. Uralkodókból nem lehetnek szolgák és fordítva.

a_szolgalolany_4.jpg

És amikor a közösség halott, mert nincs többé összetartás, vagy közösségi érdek, akkor jöhet az egyén. Az, aki még nem adja fel, akiben ott lapul a szabadság vágya, a létezés éltető ereje, a jobb és igazságosabb világba vetett hite és reménye. És ez az ember akár vállalja azt is, hogy az önfeláldozása, vagy büntetése árán felnyitja azokat a szemeket, amik ahhoz kellenek, hogy a beletörődés, a fásultság elszánt tetté, cselekvéssé alakuljon át. Hogy legyen még valamiféle akarat a rendszer megváltoztathatóságára. A szolgálólány meséje nem tartogat túl sok vidám pillanatot, elgondolkodtatót, megdöbbentőt, vagy akárcsak előremutatót annál inkább. A lebilincselően hatásos képekhez olyan tartalom társul, ami folyamatosan sakkban, vagy fogva tart és ami könyörtelenül illusztrálja, melyek a kizsákmányoláson, megbélyegzésen stigmákon, gátlástalanságon és kasztokon alapuló társadalom alapkövei, amelyek között még véletlenül sem lehet helye a szolidaritásnak, az egymásért való kiállásnak, a toleranciának, vagy annak, hogy mindenkire emberként tekintsünk. A szolgálólány meséjében nem is kell keresni az aktualitásokat, mert azok anélkül is minden közösségben, társadalomban ott vannak. Azokról a veszélyekről van szó, amiknek hatástalanításához óhatatlanul beszélgetnünk, vitatkoznunk, érvelnünk kell. Egymással és egymásról. És ezekhez működnie kellene olyan ösztönöknek is, amelyek mostanában mintha nem mindenütt lennének jelen.

a_szolgalolany_5.jpg

A szolgálólány meséje időnként lassú, időnként talán nehézkesnek, vagy túlmagyarázottnak tűnik, de sosem lesz didaktikus, dogmatikus és sosem veszít abból a mérhetetlenül feszítő és kiábrándító aurából, ami körülveszi. A karakterek pedig annyira autentikusan és élethűen közvetítik ezt a hangulatot, amennyire csak lehet. Kate/Offred szerepében Elisabeth Moss (Az elnök emberei, Top of the Lake) emberfelettit nyújt. Moss alakítása minden látható és nem látható érzelmet hibátlanul és élethűen tükröz. Zseniálisan játszik a gesztusaival és az arcával. Egyik pillanatról a másikra képes hangnemet, tónust és érzéseket váltani. Egyszerre lesz megalázott nő és lázadó szellemű forradalmár. Moss szikársága és meggyötörtsége vegyül azzal a reménnyel és optimista töltettel, ami nem hagyja, hogy Kate beálljon a sorba és azt sem, hogy feladja a harcot, inkább serkenti benne a szabadulás, menekülés utáni vágyat. Moss nemcsak színésznőként brillírozik, hanem narrátorként is végig tökéletes érzékletességgel és hatásfokkal tolmácsolja a figura gondolatait. A nagyszerű és a legapróbb szerepekig hiteles színészi gárdából kiemelkedik még Yvonne Strahovski és Joseph Fiennes. Strahovski kérlelhetetlen és velejéig romlott fúria, akiből az idő és a megfelelni akarás kiölt minden emberi vonást. Fiennes pedig igyekszik megmutatni a karaktere esendő oldalát is, ami nem jelenti azt, hogy ne hinne töretlenül abban a rendszerben, amelynek kialakításában tevékenyen részt vett.

a_szolgalolany_6.jpg

A szolgálólány meséje című sorozat gondolatvilága, eszmei mondanivalója és karakterei nincsenek messze tőlünk. Mint ahogy egyik országtól sem. Nem félni kellene tőle, nem megijedni, hanem beszélni róla és ezzel megelőzni. Mert bármilyen apokaliptikus és sötét jövőt jósol a világnak, addig nincs gond, amíg az erre fogékony rétegek egy szűk, elenyésző kisebbséget képviselnek, amelyet a józanabb többség kordában és karámban tud tartani. Akkor van baj, ha a tömegeket manipulálva és félrevezetve ki akarnak törni onnan. Mert akkor észnél kell lenni. Más különben évekre, évtizedekre megpecsételődik és kitörlődik mindaz, amit most még emberiségnek hívnak. Ezért is van szükség arra, amit ez a sorozat gondolatébresztőként többek között üzen nekünk. Mindig maradjunk: emberek.  

9/10

Szólj hozzá

sorozat amerikai Yvonne Strahovski Joseph Fiennes Margaret Atwood Sorozatkritika Sorozatkrtika Elisabeth Moss A szolgálólány meséje The Handmaids Tale