Aki ma Magyarországon szájára veszi a menekülteket, darázsfészekbe nyúl. A tényeket erősen szalámizgató, demagóg és uszító üzenetekkel rémisztgető óriásplakátok országában esély sincsen arra, hogy higgadtan, racionálisan, észérveket ütköztetve vitatkozzunk a kérdésről. A pillanatok feletti uralkodni vágyás és a társadalom félelmeire, ösztönszerű bezárkózására apelláló alantas játszadozás bekebelezte, lenyelte és egy az egyben legyőzte a józanságot és a normalitást. Habzó szájak és vöröslő fejek harcolnak a milliós csorda ellen, akik le akarják igázni Európát és át akarják venni a hatalmat. A propaganda már csak ilyen, egy kalap alá veszi a terroristát, aki ellen tűzzel-vassal védekezni kell és azt is, aki menekül a generációnk által eddig még nem tapasztalt életkörülmények elől és lehet, hogy csak egy kis oltalomra, empátiára és segítségre vágyik. Persze azok sem egyformák, akik egy másik, számukra ismeretlen közegben keresik a boldogulást, elszakadva attól a hazától, ahol születtek. Vannak közöttük, jók, kevésbé jók, rosszak és gonoszak. Mert ők is csak emberek. És nem hibátlanok, ahogy nem is angyalok. Ezt pedig hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor utáljuk őket. Az állampolgár című új magyar film már csak azért is bátor szellemű vállalkozás, mert egy olyan témát használ kiindulópontként, amit szeretnénk inkább elhessegetni magunktól.

Vranik Roland ígéretesen kezdett rendezőként 2005-ben, amikor az akkor még létező Magyar Filmszemle fődíját is elnyerte a Fekete kefe című bemutatkozó mozijával. Négy évre rá jött a folytatás, amire ma már szinte senki nem emlékszik. Az Adás úgy tűnt el a filmszínházak műsoráról, mintha ott sem lett volna. Tegyük hozzá mindjárt, jogosan. Merthogy az a film maga volt a poroszkáló, csendes unalom, ami egy nagy adag koncepciótlansággal és céltalansággal párosult. Minden benne volt, ami miatt a nézők ódzkodnak a hazai mozgóképes portékáktól. Vranik pedig szünetet tartott. Hosszút és vélhetően kényszerűt. Idén pedig hét év csend után bejelentkezett Az állampolgárral, amelyben az ötvenes évei végén járó afrikai Wilson Budapesten dolgozik biztonsági őrként egy áruházban. Wilson szeretne végképp közénk tartozni, ezért a legfontosabb célja és vágya, hogy megszerezze a magyar állampolgárságot, de az alkotmányos alapismeretek vizsgán folyamatosan megbukik. A felkészülésben Mari, az egykori magyar-történelem szakos tanárnő segíti, akivel rövidesen egymásba habarodnak, annyira, hogy a nő a férjét és a gyermekeit is elhagyja Wilson kedvéért. Azonban Wilsonnak ott van még a fiatal bevándorló lány, Shirin is, akit bújtatnia kell a hatóságok elől, mert megszökött a menekülttáborból, papírjai nincsenek és csak akkor lehetne bármilyen sansza a letelepedésre, ha névházasságot köt egy magyar állampolgárral. Wilson minden áron segíteni szeretne Shirinek, de Mari egyre nehezebben tolerálja a kissé faramuci helyzetet.

Vranik láthatóan óvatosan és megfontoltan közelít a társadalom aktuális méregfogához, a politikai felhangokat és utalásokat úgy kerüli, mint a leprát. Az állampolgárban nem a menekültügyi szempontok lesznek a mérvadóak, hanem az emberi tényezők és motivációk. A rendező-társforgatókönyvíró minden tett és cselekedet mögött az embert, a személyiséget és az egyéniséget próbálja láttatni. Bőrszíntől, nemtől, korosztálytól függetlenül. Az érzések és az érzelmek pedig sokszor szembe kerülnek egymással. A szerelem viaskodik a segítségnyújtással és a szolidaritással, az elfogadás az intoleranciával, a barátság a racionalitással. És Vranik ehhez teremt konfliktusokat és bonyodalmakat. Valamikor ezt jól előkészítetten teszi és van olyan is, hogy kissé összecsapottan és indokolatlanul. A szerelmi szál kezdeteiben például nem találunk kivetnivalót, tapintható a két fél közötti lángolás, azonban az már nagyon hiányzik a maradéktalan összképhez, hogy értsük és világosan lássuk, hogy a nő miért jut arra az elhatározásra, hogy hátrahagyva az addigi életét, Wilson oldalán keresi tovább a boldogságot. Miért nem volt jó a házassága? Mivel tud neki mást, szebbet és élhetőbben nyújtani Wilson, mint a férje? Ezek azok a kérdések, amik felett kényelmesen elsiklunk, adottnak véve azt, hogy Mari így döntött és kész.

Habár értékeljük Wilson önzetlen törekvését arra, hogy a perzsa lányt segítse, azonban itt is kissé féloldalasnak tűnnek a magyarázatok. Legalábbis maradnak dilemmáink, hiszen Shirin annyira elzárkózik a megoldási lehetőségektől, hogy azzal vastag falat húz a letelepedése felé is. Wilson barátsága a hentessel pedig még ennyire sem kidolgozott, ott leginkább a fantáziánkra hagyatkozhatunk a részletek elemzésében. Az ellentétek kibontakozásában ott van a feszültség szikrája, találhatunk bennük indulatot, dühöt, szeretetet, aggódást még egy kis agressziót is, de Vranik ezeket sem tudja százszázalékosan kiaknázni. Mintha eltartaná tőlünk, attól való félelmében, hogy ez sok lesz nekünk. Amikor tetőfokára hágna a hangulat, inkább ugrik egyet és békésebb vizekre evez. Persze nem várunk állásfoglalást Vraniktól, nem várjuk azt sem, hogy az egyik, vagy másik oldalra letegye a garast és az sem hiányzik, hogy átpolitizálja a filmjét, de azt elviselnénk, hogy egy koszosabb és felemásabb képet fessen attól az olykor idealizált állapottól, amit bemutat. Merthogy sokszor kesztyűs kézzel bánik az emberi reakciókkal és viselkedésmintákkal. Az utálat és gyűlölet sterilizált, a bürokrácia megjelenítése pedig lehetett volna ironikusabb, kritikusabb és cinikusabb. Az állampolgárnak egyébként is jót tett volna egy kis humor és oldottság.

A történet valósággal kiabál a realista feldolgozásért és azokért a minimalista filmes eszközökért, amiket Vranik Roland választott. Hiszen a rendező ebből a perspektívából képes olykor érzékeny, máskor szomorú és drámai lenni és így fedheti fel azokat az érzelmeket, amik a szereplőiben munkálkodnak egyes helyzetekben. A finálé pedig attól lesz szép, hogy roppant intelligens, találó, elgondolkoztató és hatásos. Ez utóbbi hiányzik nagyon Az állampolgár néhány kockája mögül. Dr. Cake-Baly Marcelo Wilson szerepében amatőr színészként is megállja a helyét a profik között. Leginkább azért, mert önmagát adja, mert nincsenek manírjai és mert a kezdeti zavartságát hamar kiegyensúlyozza a szimpatikus és természetes lényével és megjelenésével. Ráadásul Marcelo élettörténete legalább annyira izgalmas, mint azé a Wilsoné, akit alakít. Máhr Ágnes, a Miskolci Nemzeti Színház színésznője Mariként azt bizonyítja, amit azért sejthetünk, hogy vidéken is nagyon sok tehetséges művész van, akiket jóformán nem is ismerünk. Máhr szavaiban, gesztusaiban nyoma sincs manírnak és modorosságnak, azok magától értetődően emberiek. Csak dicsérni lehet Arghavan Shekarit, aki szintén nem szakmabeli, de ez egy percig sem látszódik meg a játékán. És az epizódszereplők közül muszáj kiemelnünk a tündöklő és egy vázlatból karaktert formáló Znamenák Istvánt, vagy a pár mondatával elképesztően hiteles Kiss Diána Magdolnát, Kocsis Gergelyt és Gáspár Tibort.

Nem lennénk őszinték, ha nem mondanánk azt, hogy Az állampolgárban több lehetőség maradt, mint ami kijött belőle. Ettől függetlenül sem gondoljuk azt, hogy ne lenne nézhető, vagy éppen szerethető, hiszen a színészek játéka kimagasló, a történet is viszonylag gördülékenyen halad, az utolsó jelenetek szavak nélkül is kifejezők, helyenként az érzelmek is kidomborodnak, csak valahogy kevésbé érint meg annál, mint, amit előzetesen vártunk, vagy kívántunk volna. Van tétje, de még sincs. Van mondanivalója, de néha kevésbé húsbavágó és szívbemarkoló. Lenne aktualitása, de néha mintha a múltban ragadna. Ami azonban a legfontosabb; senkit nem szeretnénk lebeszélni róla. Mert mindenképpen érdemes egy próbát tenni vele.

6/10