„Két összeillő ember, fénylő, tágra nyíló szemmel. Figyeld, elakad a hangunk. Istenem, hát mi vagyunk!”- énekelte Szécsi Pál azon az összetéveszthetetlenül bársonyos hangján, a 70-es évek derekán. A dal aktuálisan cseng a fülünkben, ha Hollywood jelenleg legkelendőbb exportcikkeire gondolunk. Jennifer Lawrence és Chris Pratt mostanára egyértelműen néző-és pénzmágnesek lettek. Lawrence a lehető legjobb döntést hozta, amikor Az éhezők viadala franchise élére állt, mert a világ megismerte a nevét, közben pedig még arra is futotta az erejéből, hogy a szakmai reputációját erősítse. Jöttek is a díjak és a jelölések tonnaszámra, amik a fiatal kora ellenére sem tűntek túlzónak. Lawrence igyekezett természetes maradni és továbbra is azt gondolta, hogy ő csak egy csaj a szomszédból, aki kissé híresebb az átlagnál. Aztán persze kikezdték és megalázták, belegyalogoltak a magánéletébe, de a színésznői karrierjét nem tudták tönkretenni. Merthogy vitathatatlanul tehetséges. Mint ahogy az a Chris Pratt is, aki A galaxis őrzőivel robbant be úgy a rivaldafény kellős közepébe, hogy vasvillával sem lehetne kiüldözni onnan. Nem is kell, hiszen azóta már nézhetővé tett egy dinoszauruszos feltámadást és hamarosan megint Űrlordként poénkodik majd a kedvenc mosómacijával. Két sikeres ember. Két összeillő ember. És még nincs közös filmjük? Dehogynem. Most már van. Csak minek?

Hogyan is matekoztak a nagyokosok? Itt van Pratt, ez a szép szál legény, aki a biztonság kedvéért még ki is van gyúrva, de ha véletlenül nem lenne, már a csábos, huncut félmosolyától olvadozik a lányok és asszonyok bugyingója. És persze ott van a párja: Lawrence, aki hamvas, akár a frissen érett őszibarack, csinos a pofikája, nincs még ránc, pláne szarkaláb, ráadásul jó fej és van humora is. Nosza, boronáljuk össze őket mihamarabb. Tiszta haszon. Itt azonban megállt a tudomány. Mert ha az is érdekelte volna a szakembereket, hogy ezekben a színészekben még némi talentum is lakozik a kétségtelenül előnyös és vonzó, többnyire külső tulajdonságaik mellett, egészen biztosan olyan szerepekkel ajándékozzák meg őket, amikben alkalmuk lenne megmutatni a bennük lévő spirituszt is. Mivel nem ilyet kaptak, a kisugárzásukra és a külcsínre építenek. Pont, mint az első randin. Az a szomorú hírünk van, hogy az olykor félre is csúszhat. Mert nem azt láttatjuk, amilyenek valójában vagyunk, hanem valami olyan képet, amit szeretnénk, hogy lássanak rólunk. Nevezhetjük ezt egyszerűen csak megfelelni vágyásnak. Na, ez lett az Utazók veszte is. Nem arról van szó, hogy nézhetetlen, vagy bűnrossz lenne, közel sem, inkább az a bajunk vele, hogy egy percig sem őszinte. Kilúgozott, megjátszott, felfújt és mint ilyen hamis, üres és hazug. Mindenben. Tartalomban, mondanivalóban, érzésekben, érzelmekben és karakterekben. És ezt azért sajnáljuk, mert Lawrence és Pratt párosa jobbat és szebbet érdemelt volna.

Sok múlik persze a koncepción. Főként, ha látnánk olyat. Jon Spaiths forgatókönyve és Morten Tydlum (Fejvadászok, Kódjátszma) rendezése nem tisztel meg bennünket egy markáns irányvonallal. Koncepciótlansággal és zagyvasággal annál inkább. Az űr sok mindenre alkalmas. Lehet túlélőshow-t játszani, ahogy azt tette Sandra Bullock a Gravitációban, az sem elképzelhetetlen, hogy meghibásodjon és ellenünk forduljon az űrhajó, amin utazunk és ha már két ellentétes nemű utas van a fedélzeten, bekövetkezhet az is, hogy a hormonok elszabadulnak és az érzelmek fellángolnak közöttük. És az is megengedett, hogy mindezek egy vegyes befőttben egyesüljenek. Ezzel még önmagában nem hadakoznánk. Az viszont már kevésbé javallott, hogy ezek mögé morális kérdéseket tegyünk, amiket aztán még véletlenül sem feszegetünk, inkább elbagatellizálunk, szőnyeg alá söprünk, egy idő után nem foglalkozunk vele, hátha közben a feledés homályába merülnek. Hiszen kapunk bőven mást is. Amikor pedig azt gondoljuk, hogy az emlékezet törölt mindent, amire csak egy kicsit is utalgattunk a mozi közben, el lehet sütni azt a szívet és lelket bizsergető közhelyet, hogy a szerelem mindent felülír, majd tovább léphetünk, mintha mi sem történt volna. Tydlum szerint lezsírozható és megúszható ilyen formán a játék. Az meg már láthatóan csöppet sem zavarja, hogy egyúttal súlytalanná és komolytalanná válik a filmje.

Morten Tydlum végig arra játszik, hogy a nemes cél, egy románc kibontakozása és betetőzése érdekében könnyedén átsiklunk azokon az erkölcsi hézagokon, amiket ez a vonzalom magában hordoz. Azt kívánja tőlünk, legyünk nagyvonalúak és lebegjünk abban a súlytalanságban, amit teremt nekünk. Ne kérdezzünk és ne aggályoskodjunk, ezért azt a konfliktust, ami morális szempontból körüljárható és perdöntő lehetne, gyorsan elmismásolja és fölülírja egy olyan bonyodalommal, amiben már nem játszanak emberi tényezők, csakis fizikai és mechanikai összetevők. Ezt hívjuk terelésnek. Túl sok a piszok, amit Tydlum azzal akar tisztítani, hogy hirtelen gyökeresen más irányba fordul. De ebben is hebehurgya. Mert akceptálható, hogy érthető szeretne maradni, amikor megpróbálja úgy körülírni a probléma forrását, hogy az ne legyen kínai. Mivel azonban ehhez azt a megoldást választja, mintha klipet rendezne, ide-oda kapkod, teljesen irracionálissá és érthetetlenné válik a mutatványa. Tulajdonképpen az sem derül ki számunkra pontosan, hogy mi a baj, mitől lesz káosz a fedélzeten és miért szaladgálnak úgy Pratt és Lawrence, mint pókok a falon, miközben a nő visít és hisztériázik, a férfi meg játssza a kóbor lovagot, mint megmentőt.

A rendező és a forgatókönyvíró mindentől irtózik, ami magyarázatra szorulna és ami értékeket, gondolatokat esetlegesen időtálló rezüméket szülhetne. Ezzel ugyanis jelentősen eltérnének a hagyományos, olykor felszínes szórakoztatás territóriumától, márpedig nekik ki van adva, hogy ez a két szép ember úgy boruljon egymásra, mint virág a rétre. És az áldásunkat is adnánk rá, ha nem tapicskolnának sáros bakanccsal folyton olyan lényegi, számottevő és fontos kérdésekben, amiknek részletezése sokkal többet követelne annál, minthogy így belerondítsanak és aztán ott hagyják, mint eb a mocskát. Jennifer Lawrence és Chris Pratt teszik a dolgukat. Kissé hatástalanul. Robotszerűen. Pratt érzelmi intelligenciája ezúttal majdhogynem a nullával egyenlő. Néz, mint borjú az új kapura. Olykor még könnyezik is hozzá. Lawrence sem mutat semmi olyat, amit eddig ne láttunk volna tőle. Nincs meg sem a varázsa, sem az aurája, ezért kényszeredetten szerelmes lesz Prattbe, mert az van neki megmondva. Ilyen lenne a szerelem? A köztük lévő izzás körülbelül olyan színtű, mintha az ember megfogná a tehén tőgyét. Erre a vonzalomra kár volt elpocsékolni egy filmet. Aki némileg nyertesnek mondhatja magát, az Michael Sheen egy android szerepében. Mert Sheen színeket, bizonyos határokon belül szolid érzelmeket és nem utolsósorban humort kölcsönöz egy olyan figurának, aki elvileg szenvtelen. Laurence Fishburne alakítása még meggyőző is lehetne, ha a karaktere nem lenne iszonyúan fölösleges.

Ahhoz hozzászoktunk már, volt elég időnk hozzá, ha valamit még inkább fel akarunk turbózni és habosítani, akkor be kell dobni az erotikát. Mert szexszel még a legócskább portékát is el lehet adni. Az Utazók azért annyira nem hulladék, mégis megjátszották. Tény, Lawrence és Pratt hentergőznek. Mint kisfiúk és kislányok a homokozóban. Vagy, mint Kern és Liptai Claudia legutóbb a Gondolj rám című magyar filmben. Még egy kölyköknek szóló sorozatban is nevetségesnek hatna. Az egész hajcihőnek körülbelül annyi igazságértéke volt, mint magának az Utazóknak. Majdnem semmi. Azt már a Gravitációban is láthattuk; a világűr csodaszép. Erre most sem panaszkodhatunk. Az űr lenyűgöző és változatos. Az Utazók lapos és sekélyes. De egyszer vége van. És pont elég is volt belőle ennyi.

5/10