Van az a kissé agyonkoptatott, suta kérdés, amivel még ma is előszeretettel játszadozunk olykor, miszerint, kit, vagy mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre, ha csak egy választásod lehetne. Nem is olyan régen talán még emberekben, személyiségekben és egyéniségekben is gondolkoztunk volna. Ez az idő elmúlt. Mostanság már egyetlen jó válasz létezik a kérdésre. És ez a mobiltelefon. A legféltettebb kincsünk. Nagy titkok tudója és őrzője. Egy tárgy, ami hozzánk nőtt, velünk él, ami sokszor nemcsak az életünket határozza meg orbitális mértékben, hanem a kommunikációnkat is. Ezért sem beszélgetünk személyesen, minek, az olyan elitista és fennkölt dolog, van helyette üzenet, viber, chat és még számtalan hívság, amik helyettesítik és pótolják azt, amire szóban és élőben, egymás szemébe nézve képtelenek lennénk. És akkor azon sem csodálkozunk, ha egy társaságban már meg sem várják a kiérkező üdvözlő italokat, hiszen mindenki, ahogy betoppan, elkezdi nyomkodni és nyüstölni a mindig szolgálatra kész jóbarátját. Szánalmas lenne sopánkodni és sűrű könnycseppeket ejtve nosztalgiázni, inkább tudomásul kell venni, hogy ma már a földönkívüliek kategóriájába tartozik az, aki nem a telefonjával lélegzik és aki ezzel a lépésével hátrább sorolja a kütyüjét. Régimódi lúzerek, ébredjetek!

A mobiltelefon pedig más szempontból is nagy adomány és hálás eszköz. Merthogy leplezi, ápolja, óvja és eltakarja a piti kis hazugságainkat, a féltve őrzött titkainkat és a szemfényvesztéssel felérő csalásainkat. Azokat, amikről senki másnak nem kell tudnia. Se feleségnek, se gyereknek, se barátnőnek, se férjnek, se barátnak, se családnak. Hiszen akkor borul a bili és annak a korántsem kellemes állagú és finom illatú tartalma mindenkit beborít. Minimum nyakig. A Teljesen idegenek című olasz film felütése éppen ezért borzasztóan érdekes és tanulságos. Egy hétfős baráti társaság vacsorázni készül. Látszólag szeretik és tisztelik egymást és arról is szentül meg vannak győződve, hogy úgy ismerik a másikat, mint a tenyerüket. De hát azért van a majom, hogy beleugorjon abba a vízbe. Az egyikük a lakoma egy pontján azt javasolja, hogy játsszanak nyílt lapokkal, tegyék ki mindannyian a mobiltelefonjaikat az asztalra és együtt hallgassák meg az esetleges hívásokat, együtt olvassák el az érkező üzeneteket és együtt nézzék meg a bejövő képes, vagy szöveges tartalmat is. Eleinte a többiek kicsit vonakodnak, de aztán mindenki felveszi a kesztyűt és egytől egyig belemennek a játékba, hiszen nekik nincs takargatnivalójuk. Mint a mesékben. Mert nagyon hamar kiderül, hogy itt bizony mindegyikük eltér attól a kissé sem kacifántos képtől, amilyennek mutatja magát. Ki jobban, ki kevésbé. És ezzel kezdetét veheti az a kíméletlen önismereti óra, ami kivétel nélkül mindenkiben mély és nem túl hízelgő nyomokat hagy.

A karaktereihez hasonlóan Paolo Genovese rendező sem az a könnyűvérű művész, mint amilyennek az eddigi filmjei alapján beskatulyáznánk. Hiszen langyos komédiákon kívül mást eddig nemigen forgatott. Most meg rendesen odacsap. Valahogy úgy, ahogy Hajdu Szabolcs nem is olyan régen az Ernelláék Farkaséknál című kifejezetten jól sikerült kamaradrámájával. És az egybeesés nem kizárólag a hatásokat tekintve igaz. A Teljesen idegenek jelentős része ugyanis Hajdu művével párhuzamosan szintén egy lakásban játszódik. Ez pedig magában hordozza a teatralitás veszélyét, ami Hajdunál is kísértett olykor - nem véletlenül, hiszen színdarabból nőtte ki magát mozgóképpé – és ami megsuhintja néha Genovesét is, de maga alá temetni már nem tudja. Merthogy az olasz rendező nemcsak a térrel bánik ügyesen akkor, amikor a lehetőségekhez képest megpróbálja minél jobban mozgatni a szereplőit, amit megtámogat a remekbe szabott, sűrűn váltogatott kamerabeállításokkal, hanem feszültségteremtésből is kitűnőre vizsgázik. A Teljesen idegenek dramaturgiája pompás, ami abban az esetben különösen megsüvegelendő fejlemény, ha tudjuk, hogy öten hozták össze a forgatókönyvet. Ezúttal nem különböző irányokba mentek, hanem egymást pontosan követve ugyanazon az úton tolták tovább azt a bizonyos szekeret.

Genovese szépen szivárogtatja és nagyszerűen szűri azokat a témákat, amivel a karaktereken keresztül szembesülhetünk magunk is a hétköznapok során. A gyerekvállalás és ezzel szorosan összefüggésben a gyereknevelés problémája, a gyermek-szülő viszony, a barátság, a házastársi hűség, a nemi identitás zavara és kérdése mind-mind fokozatosan terítékre kerülnek a beszélgetésben. Persze ez nem szokatlan, ha három középkor felé tendáló házaspár és egy elvált, jelenleg egyedülálló barátjuk találkozik. Azonban Genovese nem áll le bölcselkedni és észt osztani, hanem indokokkal és érvekkel alátámasztva figyelmesen ütközteti a különböző aspektusokat, amikkel néha gyilkos szarkazmusba hajlóan humoros, olykor kesernyés, néhol egészen szomorú, máskor pedig megdöbbentő és könyörtelen szembenézésre ösztönző vitát és diskurzust generál. És ezekhez sallangmentes eszközöket használ. Mert nem bonyolítja agyon a párbeszédeket, azok kifejezők, világosak, érthetőek és nem utolsósorban intelligensek és életközeliek. A hangulat még a beszélgetés legfeszültebb állapotában sem lesz túlzó és modoros, a reakciók ugyan illeszkednek valamelyest az úgynevezett olasz virtushoz, mégsem terjeszkednek túl azon, amik ne fordulhatnának elő bármelyik más otthonban.

Ezekre jönnek aztán azok a fordulatok, amelyek ugyan jól előkészítettek, mégis okozhatnak meglepetéseket, pontosan azért, mert okosan vannak felépítve és olykor még kapcsolatban is lehetnek egymással. Genovese itt pedig már műfajokat is váltogat. Élesen szókimondó és vegytisztának látszó társadalmi szatírát kever vígjátéki elemekkel, amiket fajsúlyos drámai ecsetvonásokkal színez. Talán csak a vége felé érezzük, hogy a rendező ráléphetett volna a fékre, mert a csavarok némileg elszabadulnak és olyan mellékízt kapnak, amik sokkal inkább hatnak mesterséges forgatókönyvírói leleménynek, mint valódi problémának. A karakterek fölött nem törhetünk pálcát. Mert azok bizony mi vagyunk. Hazugok. Csalók. Pitiánerek. Sumákok. Viccesek. Érzékenyek. Előítéletesek. És persze emberek. Nagyon nem tökéletesek. Genovese nem kegyelmez. Könyörtelenül rászámol a nézőre. Szembenézésre és önvizsgálatra késztet. Nem kioktató stílusban, hanem oldottan, gunyorosan, ugyanakkor élesen rávilágítva a hibáinkra és gyávaságainkra. A színészek pedig megfelelő partnerek ehhez. Csapatként működnek. Éretten és kifinomultan formázzák meg a szerepeiket és olyan összjátékot mutatnak, aminek nincsenek kifogásolhatóan sarkalatos pontjai, mert az nagyon egyben van. Ezért is lennénk igazságtalanok, ha ezúttal bárkit kiemelnénk.

Az olasz filmművészet kortárs vonalát mostanában hajlamosak voltunk egy kisebb kézlegyintéssel elintézni. Van Paolo Sorrentino és ennyi. A névrokon, Paolo Genovese azonban jelezte, hogy talán nem ártana csiszolni az álláspontunkon. Ezt most meg is tesszük. Az, hogy Genovese részéről ez egyszeri fellángolás, vagy egy új, figyelemreméltó út kezdete, még a jövő zenéje. Az viszont biztosan állítható, hogy a Teljesen idegenek című filmjével betalált. Mert ez egy összeszedett forgatókönyvre épülő, csak kisebb hibákkal tarkított, elgondolkoztatni kívánó és tudó pedáns munka, amiből nem hiányzik a humor sem. Sok ilyet szeretnénk még az olaszoktól. Még akkor is, ha látjuk és tapasztaljuk, hogy ennek a mozinak idehaza kevésbé van foganatja, mint egy idétlen, ötletek terén innen-onnan lopkodott tucatkomédiának. Azokból tele a padlás. Az ilyen oldottabb lélekdarálókból viszont kevés van. Éppen ezért illő lenne figyelni rájuk.

8/10