Azt nem lehet mondani, hogy dél-koreai filmek olyan sűrűn fordulnának meg a hazai mozikban. Persze a fehér holló effektus sem lenne egészen helytálló, hiszen van egy mester, aki ha újabb munkával jelentkezik, az rendszerint figyelmet kap. Chan-wook Park ismertségének záloga az Oldboy című remekmű, amivel rárúgta az ajtót a világ filmművészetére. Úgy formálta át a bosszú mozik műfaji kliséit, hogy az alapvető motivációkon nem sokat változtatott, ugyanakkor szokatlan kidolgozottsággal, aprólékos képi világgal és lenyűgöző atmoszférával tette hangsúlyosabbá, bátrabbá és eltérővé a vállalkozását. Sokkolt, de mégsem volt öncélú, mert az általa megálmodott valóság minden szürrealitása ellenére nagyon közel helyezkedett hozzánk. Cannes-ban akkor kapta meg a Zsűri nagydíját, amikor Quentin Tarantino volt az elnök. Ugye, hogy nincsenek véletlenek?  Park nem akart leragadni egy műfajnál, változatosan és sokszínűen cserélgeti a stílusát, a repertoárján éppúgy szerepel vígjáték, mint dráma és thriller. A dél-koreai rendezőt is beszippantotta a Hollywood nevezetű konvencionális olvasztótégely, a Vonzások című filmjét a tengerentúlon forgatta. Meg is bukott vele. Öröm az ürömben, hogy kevésbé rajta múlt, inkább azon a bitang gyenge forgatókönyvön, amit a Szökés című sorozat sztárja, Wentworth Miller alápakolt. Persze lehetne kontrázni azzal, hogy el sem kellett vállalnia. Késő bánat. Kicsit megégette magát. Túl van rajta.

Mivel a hollywoodi környezet nem jött be, Park fogta magát és hazaköltözött. Döntésének helyességét mi sem bizonyítja jobban, hogy a legfrissebb munkáját idén ismét meghívták a francia filmes mustra versenyprogramjába. Az önmagában semmit nem jelent, hogy végül díj nélkül távozott, hiszen egyrészt a felhozatal különleges erősségűnek tűnik az alapján, amit eddig láttunk belőle, másrészt pedig a zsűri sem mindig azt jutalmazta, amit a közönség, vagy a szakma szeretett volna. Anélkül, hogy ízlésekkel és szubjektumokkal habzó szájjal és teljesen irracionálisan vitába szállnánk, azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy Chan-wook Park némi bizonytalankodás után ismét régi fényében és formájában tündököl. Merthogy A szobalány egy különösen érzelmes, minden képkockájával szemeket gyönyörködtető, stílusokat és műfaji elemeket merészen és nagyobb logikai bukkanók nélkül variáló, vérforraló erotikát felvonultató érzéki vadrománc. Egy film, ami úgy emeli piedesztálra a szerelem mindenhatóságát és univerzális érzését, hogy azt nem köti korhoz, nemhez, csak és kizárólag az emberben mélyről felszínre törő megmagyarázhatatlan vágyakhoz, ösztönökhöz, rokonszenvhez, szenvedélyhez és a mindent felülíró érzelmekhez. És ezért cserébe azt is elnézzük neki, hogy olykor döcög a szekér és talán kevésbé lényegre törő, mint, ahogy azt várnánk és szeretnénk.

Ha eddig nem lettünk volna meggyőzve, akkor Park rövid úton biztosít minket arról, ahhoz, hogy egy mozi káprázatos, egyik pillanatról a másikra ámulatba ejtő látványvilággal dicsekedjen, sokszor nem kellenek vizuális hókuszpókuszok, CGI és különböző számítógépes trükkök. A rendező a 30-as évek Koreájának miliőjét pusztán pontosan és szépen felvett képsorokkal, rafinált beállításokkal, élethű jelmezekkel és díszletekkel teremti meg, úgy, hogy a nézőnek a lélegzete is eláll, annyira vonzónak, romantikusnak és vágykeltőnek találja a helyszíneket és az ezeket körülölelő tájat, természetet. Innentől már azt is mondhatnánk, hogy nyert ügye van, de Park a kimagasló, minden igényt kielégítő külcsín mellett a belbecsre, tehát a tartalomra is mérnöki precizitással és gondossággal figyel. Merthogy abba már nagyon sokan elvéreztek, ha műfajokat akartak keverni, abba meg pláne, ha ehhez még az idősíkokat is váltogatták. A szobalányban viszont ez is egy következetesen felépített, minden apró mozaikot fokozatosan a helyére rakosgató, okosan, türelmesen és legfőképpen érthetően vezérelt rendszerbe ágyazódik. Élvezet nézni, hogy a rendező mennyire intelligensen és koncepciózusan tologatja a sakktábláján a bábukat, amik most nem gyalogok, huszárok, futók, királynők és királyok, hanem maguk a nézők.

Park ugyanis nem a látvánnyal trükközik, arra ott vannak a bőkezűen adakozó képek, hanem az elmével, gondolatokkal, előre felállított teóriákkal, érzelmekkel és nem utolsósorban a szimpátiával. Mert elvisz egy irányba, berobbant egy variánst, felvázol egy koncepciót, amit bőszen megtámogat a karakterek látszólagosan egysíkú jellemrajzával. Ez rendben van, érdekfeszítően, izgalmasan, humorban gazdagon ringat, mesél és suttyomban játékos keringőre hív. Azt hinnénk, hogy ezzel vége, szépen befejezi azt a szálat, amit elkezdett. Aztán könyörtelenül pofán csap, de úgy, hogy alig térünk magunkhoz. Hiszen miután kellően bemelegített és elandalított, ravaszul elővesz a csomagjából egy másfajta szemszöget és nézőpontot. És most már ehhez igazítja a sztorit, a figurákat és az eseményeket. És ezt nem zavaróan, bántóan, vagy esztelenül teszi, hanem sunyin előkészítve, bizonyos momentumokat elrejtve, azért, hogy garantált legyen a meglepetés és a tátott száj. Parknak pedig nem fogy a muníciója, ettől kezdve folyamatosan játszik, csavarokat és elképzeléseket lebegtet, hogy egy percig ne legyünk biztonságban a végkimenetelt és a tanulságokat illetően. És ugyanígy tekeri közben különböző irányokba a műfajokat is, hiszen éppúgy felvillantja a romantikus dráma védjegyeit, mint az erotikus thrillerét, vagy éppen a szélhámos filmét.

A rendezőre az Oldboynál jellemző volt a vehemens erőszak, ami itt jelentősen alábbhagy. Nem lehet azt mondani, hogy megtagadja önmagát, mert egy jelenetben azért visszaköszön a brutalitás, de azt nem lehet állítani, hogy túlterjeszkedne az ingerküszöbünkön. Na jó, talán kicsit birizgálja. Ami az Oldboynál az erőszak, az itt az erotika. Vékony mezsgye, mert annak az explicit testiségnek a bemutatása, amire Park és elsősorban a színésznői vállalkoznak, könnyen átcsúszhatna pornóba. Azonban, ahogy az Adéle életében Abdellatif Kechiche a szenvedély, a mindent elsöprő érzelem és szerelem kialakulását és teljességét próbálta alátámasztani a heves szeretkezésekkel, úgy Park is kínosan törekszik erre. No és arra, hogy ezáltal a történet kapjon egy érthetőbb és komplexebb megvilágítást. Nem akarunk prűdnek és konzervatívnak sem látszani és nem is vitatjuk ezek szükségességét, azonban azt nem titkolhatjuk el, hogy a filmben az erotika nem is ezeknél az ágycsatáknál a legérzékibb, hanem inkább egy-egy finom érintésnél, ölelésnél és árulkodó pillantásnál. A két koreai színésznőt, Min-hee Kimet és Tae-ri Kimet pedig nemcsak azért kell kiemelnünk, mert bevállalták a merészebb jeleneteket, hanem főként azért, mert hihetetlenül erős, szenzitív, bensőséges és intenzív alakítást nyújtanak. Mindketten kaméleonként igazodnak a szerepeik átalakulásaihoz, amellett, hogy külsőleg és belsőleg is varázslatosak.

Azt sem tagadhatjuk, hogy Park a vasmarokkal szorított és briliáns fordulatokkal tarkított történetvezetés közben olykor egy-egy hosszabb pillanatra, bizonyos momentumoknál leragad és kissé talán esetlenül és hasztalanul elidőz. Nem okoz nagy kátyúkat, de a sztori lüktetését, ritmikáját bizony megakasztja. Nem üresjáratok ezek, hanem inkább fölöslegesen beiktatott szünetek. A szobalány érdemeit, nagyszerűségét azonban nem kisebbítik és főképp nem takarják el. Mert Chan-wook Park filmje egy kiválóan összerakott, végig feszültségben és izgalomban tartó, rendkívül érzéki alkotás, ami nemcsak felszabadító és mámorító hatással hirdeti a szerelem legyőzhetetlenségét, hanem csodálatos képek kíséretében meg is valósítja azt. Csak nehogy hozzányúljanak az amerikaiak. Mi lett az Oldboy-ból is édes istenem. Tessék békén hagyni! Maradjon ez így. Az emlékezetünk legszebb lapjaiban.

9/10