2016. dec 05.

Szövetségesek - filmkritika

írta: frími
Szövetségesek - filmkritika

Minden kommunikációval foglalkozó szakember, vagy magát annak tartó egyén tudja, hogy a negatív reklám is reklám. A hétköznapok során is tapasztalhatjuk, hogy sokszor hasznosabb és jobb szolgálatot tesz, mint a pozitív, vagy optimista propaganda. Brad Pitt feltehetően nem repdesett örömében, hogy a magánéletén és a házasságának összeomlásán csámcsogott a koncok felett sasként köröző bulvár, a Szövetségesek sajtósai azonban dörzsölhették a tenyerüket, hiszen gondolniuk kellett a film marketingkampányára is. Legalább nem szükséges feleslegesen dollármilliókat kidobniuk az ablakon hírverésre, jön az magától is.  Attól meg még jobban kitágulhatott a pupillájuk, hogy Pittet a filmbéli partnernőjével is összeboronálták. Marion Cottilard azonban hamar kijózanította a firkászokat és lehűtötte a kedélyeket, amikor bejelentette, hogy éppen a második gyermekét várja, akinek apukája a francia színész-rendező: Guillaume Canet, akivel eddig is megosztotta az életét. Puff neki, ami egyszer már sikerült Pitt és Angelina Jolie szárba szökkent románcánál, az most dugába dőlt. És ha ez nem volna elég, Pitt még azt is fontolgatta, hogy nem vesz részt a produkció promotálásában, azonban végül meggondolta magát és kibújt az odújából a jeles alkalomra. A Szövetségesek című filmen viszont ez sem segített. Merthogy Robert Zemeckis mozija úgy fest, mint egy plasztik cicababa, aki a külcsín alapján talán kívánatos, de belül harmatos, üres és vérszegény. Annyira, hogy kis híján rohad.

szovetsegesek_1.jpg

Robert Zemeckis fáradt, enervált és feltűnő munkaundora van. Ezt már az előző, nem túl veretes Kötéltánc című munkájánál is észrevettük, amikor körülbelül húsz-harminc percre volt képes lekötni a figyelmünket a két órás, de valójában maratoninak tűnő időtartamból. Akkor is inkább az elképesztő és lehengerlő vizuális orgiába feledkeztünk bele, semmint a tartalomba. Mert az mehetett a darálóba. Poros volt, aszott, unalmas és sokszor siralmas. Hiú ábránd volt azt várni, hogy ez a legújabb filmjénél majd varázsütésre megváltozik. Pedig nem is kapott olyan rossz alapot - mondjuk jót se - és gyenge színészeket. Csak hát a szokásos sémákon és bevett fordulatokon kívül látványosan nem tudott mit kezdeni velük. Van itt egy kém, Max Vatan, aki az egyik küldetése során találkozik egy francia ellenálló hölggyel, akivel együtt hajtják végre az eltervezett akciót. Mivel házaspárt kell alakítaniuk, törvényszerű, hogy elkezdenek vonzódni egymáshoz. Sőt, szerelembe is esnek. Merthogy így szokott az lenni, amikor ellenkező neműeket hord össze a szél egy kupacba. A csaj a megbízás sikeres végrehajtása után annyira nem bír parancsolni az érzelmeinek, hogy a férfi után megy Londonba és ahogyan azt illik, összeházasodnak, születik egy aranyos porontyuk is. Azonban egy napon légy kerül a levesbe. Vatant hívatják és közlik vele, hogy a sima modorú asszonykája nem az, akinek mutatja magát.

szovetsegesek_4.jpg

Steven Knight forgatókönyve az üzembiztos lopkodás kifogástalan művészete. Nem túl sok eredeti ötletet tartalmaz, követi a biztos receptet, nincsenek görbe utak, ellenben azt az egy szálat, amire felesküszik, némi felesleggel megspékelve, viszonylag normálisan és követhetően végig viszi. Az más kérdés, hogy a banális, mézes-mázas, néhol rendkívül infantilis, máshol egyszerűen pongyola dialógusaitól még most is rázkódunk. Zemeckis pedig szépen felmondja a leckét és saját elképzelések nélkül levezényli a műveletet. Azt várhatnánk két nappalon és két éjszakán keresztül, hogy olyan váratlan eseménnyel, csattanóval, vagy fordulattal lepjen meg minket, amire felkapjuk a fejünket. Mivel Knight még véletlenül sem írt ilyet, a rendező sem gondolkodott azon, hogy csavarossá, eszessé és változatossá tegye a mókát. Így aztán a Szövetségesek marad egy olyan régimódi kémfilmbe oltott szerelmi dráma, amelyben minden mozdulat előre kiszámítható és amelyben a karakterek, főleg a főhősök robotként csinálják azt, amire beprogramozták őket. Ráadásul a megvalósítás annyira steril és valódi érzelmektől fertőtlenített, mintha egy hatvanas évekbeli angol tévéfilmet néznénk, amelyben karót nyelt, tréfát, vagy viccet még hírből sem ismerő emberek cseverésznek, teázgatnak, házasodnak, miközben állítólag folyamatban van egy háború is.

szovetsegesek_5.jpg

Zemeckis rendezése már az első jelenetektől kezdve indokolatlanul lassú, nehézkes, időnként iszonyúan vontatott. Az már csak a hab a tortán, hogy még borzasztóan körülményes is. Brad Pitt lépcsőzésébe például majd belepusztulunk, mert a rendező annyira gondosan, fokról-fokra követi a színész lépteit, hogy hirtelen azt gondoljuk ezt most vágás nélkül, tizenöt percben ránk fogja borítani. Miközben Zemeckis végtelenül hű szeretne maradni a forgatókönyvhöz, nem veszi észre azt sem, amikor Knight kisebb aknákat rejt el benne, elhagyható, oda nem illő karakterekkel, olyan szálakkal, amik csak arra jók, hogy nyújtsák a játékidőt, másra nagyon nem. A rendező pedig ebbe figyelmetlenül beleszalad. Mint abba a képmutató, művies, erőteljesen dramatizált pátoszba, amit sehogy nem sikerül levakarni a filmjéről. Nem az érzelmekkel van bajunk, azok jöhetnek, de a szándékos könnyfakasztással, a direkt csurig töltött érzésekkel már tele van a hócipőnk. Zemeckis mesterségesen és olykor nevetségesen feltunkolt szentimentalizmusa arra biztos módszer, hogy az érzékenyebb lelkületű nézők a vetítés végeztével úgy nyáladzanak, mint a Bullmasztiffok.

szovetsegesek_2.jpg

A Szövetségesek érzelmes akar lenni, azonban gyorsan a visszájára fordul, ellentétes hatásokat vált ki és sekélyes lesz. Zemeckis annyira a két főhősre koncentrál, hogy mindenki mást elhalványít körülöttük, így még egy rendes mellékszereplőre sem futja. És ha egy csapatban ott van Lizzy Caplan, Jared Harris, vagy Matthew Goode, ez már pazarlásnak számít. A fő karaktereink pedig olyanok, mint a háborús fekete Barbie és a párja, a háborús szőke Ken. Mintha valami ócska ponyvából pottyantak volna elénk, vagy egy silányabb képregényből, annyira egyszerűek. Na jó, a csajnak legalább adnak színeket bizonyos korlátokon belül, a férfinak azonban nincs egyetlen érdemleges jellemvonása azon kívül, hogy szereti a nőt. Nos, ezekbe életet és vért pumpálni, majdhogynem képtelenség. Brad Pittnek nem is igazán sikerül. Arról nincs szó, hogy rossz lenne, de mivel a figura színészileg szinte megfoghatatlan, nem jut neki más, minthogy eljátsszon egy kémet alakító áruházi próbababát. Marion Cotillardnak egy kissé hálásabb szerep jut. A francia színésznő karakterének legalább vannak belső tulajdonságai és némi jellemfejlődésen is keresztül megy, amit szépen, komótosan bejárhat. Cotillard alakításában nem is fedezhetünk fel hibákat, az megy a maga útján, nem annyira kiemelkedő, mint például a Két nap, egy éjszakában, vagy legutóbb a Macbeth-ben, de az adott körülmények között több mint megfelelő. És ha eltekintünk attól, hogy mennyire műanyag ízű ez a papíron talán működő, de kamerák előtt már mesterkéltnek ható románc, még azt is mondhatnánk, hogy Pitt és Cotillard egészen jól egymásra hangolódott, legalábbis valami vibrálás féleség vitathatatlanul van közöttük.

szovetsegesek_3.jpg

A Szövetségeseket talán csak az akciójelenetek húzhatnák fel némi izgalmat generálva, de azokból is úgy árad a műtermi illat, hogy egy pillanatra sem érezzük, hogy ennek bárminemű tétje, varázsa, vagy feszültsége lenne. Így aztán túlságosan ne kárhoztassa magát az, akinek a feje néha félrecsúszik, esetleg arra eszmél, hogy elbóbiskolt közben. Nem marad le semmiről, ott tudja folytatni, ahol a szunyálás előtt abbahagyta. Robert Zemeckis a Kötéltánchoz hasonlóan ezúttal is leginkább altatót komponált. Ehhez pedig nem kellett volna Brad Pitt és Marion Cotillard. Hiszen nélkülük is jól esik a szundikálás. Kétségtelen viszont, hogy az álmaink szebbek lesznek tőlük.

4/10   

Szólj hozzá

kritika film amerikai thriler romantikus dráma Jared Harris Brad Pitt Marion Cotillard Robert Zemeckis Lizzy Caplan Matthew Goode Steven Knight Allied Szövetségesek