Az most már egyre inkább látszik, hogy a kedvcsinálók, előzetesek színvonalában nem állunk rosszul. És A martfűi rém készítőinek a premier hétvégéjén mért nézőszámok miatt sincs oka panaszra. Kifejezetten jól kezdtek ugyanis. Ebben pedig a valóban feszesre, izgalmasra vágott trailernek éppúgy szerepe lehet, mint a témának. A film a magyar kriminalisztika egyik legborzongatóbb esetét dolgozza fel, amelynek felderítésében az igazságszolgáltatás sem állt a helyzet magaslatán. 1957-ben indul a sztori, amikor egy fiatal lányt brutális kegyetlenséggel meggyilkolnak. A nyomozó szervek rövidesen kézre kerítik a gyanúsítottat, akiből a rendszerhez tökéletesen idomuló módszerekkel még egy beismerő vallomást is kihúznak. A férfit előbb halálra ítélik, majd ezt megváltoztatva végül életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtják. Hét évvel később azonban ismét megrázó halálesetek borzolják a kedélyeket. Az áldozatok száma nő, a téboly fokozódik, aminek nem kizárólag pszichológiai eredői vannak, hanem politikai szálai is. Mivel az elkövetés jellege és módja kísértetiesen hasonlít az első bűntettéhez, az is kétségessé válik, hogy hét éve a valódi tettest sikerült –e elfogni. Az ügyön dolgozó ügyésznek és nyomozóknak tehát meg kell küzdeniük azzal, hogy nem mindenki akarja bolygatni a múltban lezárt történetet és a rendszer sem szereti, ha sorozatgyilkosokkal rémisztgetik a népeket.

A történetben megvan az az izgalmi és borzongató faktor, ami felpiszkálhatja a mazochizmussal keveredő perverz kíváncsiságunkat, így minden feltétel adott volt ahhoz, hogy egy olyan magyar thriller szülessék, amely egyrészt rávilágít a nyomozás nehézségeire és fonákságaira, másrészt pedig a tettes motivációjára, életkörülményeire és persze ezzel összefüggésben, a városban uralkodó pánikhangulatra. És a műfaj tekintetében versenybe szállhat a külhoni konkurenciával is. Ahogy azt az előzetese ígérte. Ehhez képest Sopsits Árpád filmje egyértelmű csalódás. Azt nem lehet mondani, hogy rossz lenne, hiszen vannak kiemelkedően megvalósított momentumai, de a koncepció zavarodottsága, a műfaji félreértések és a néhol kimondottan gyenge forgatókönyv miatt a tökéletestől, de még a jótól is messze áll. Az a legkevésbé sem baj, hogy Sopsits meglehetősen szabadon kezelte az események menetét, megváltoztatta a szereplők nevét és a gyilkosságok számát is csökkentette, hiszen az eredeti bűncselekmény mindössze inspirációul szolgált a filmjéhez. Az már inkább probléma, hogy a dramaturgia több esetben csődöt mond. A különböző szálak, ha nem is követhetetlenül, de véletlenszerűen, ad-hoc jelleggel vánszorognak egymás mellett, néhol érthetetlenül összeérnek, máskor pedig lényegtelen mozzanatokkal felhabosítva elhalnak.

Sopsits Árpád érezhetően nagy energiákat feccöl abba, hogy autentikusan bemutassa a kort, a környezetet és persze a kommunista rendszer visszásságait, rákfenéit, amelyek nemcsak életeket, sorsokat tudtak megnyomorítani és tönkretenni, hanem egy nyomozás ürügyén az igazságszolgáltatás működését és minőségét is negatív irányban befolyásolták. A jelmezekben, a díszletekben, helyszínekben nincs is kifogásolnivalónk, azok remekül illeszkednek az ábrázolni kívánt időszakhoz. Ellenben az átkos rendszerének nehezen feltörhetőségéről, a benne lévők személyi ambícióiról, konspirációiról, egyáltalán magáról az összetevőkről szóló eszmefuttatás poros, lapos és unalmas és bár igazodik a cselekményekhez, mégis sokszor csak hátráltatja az előrejutást. Nem arról van szó, hogy ne lenne érvényes és igaz az, amit Sopsits sugallni akar, mindössze arról, hogy semmi olyan újdonsággal, egetrengető információval, vagy jelzővel nem áll elő, amit a történelemmel foglalkozó könyvekből, újságokból, esetlegesen más filmekből már ne tudtunk, vagy ne láthattunk volna. Ott van példának okáért Bergendy Péter: A vizsga című filmje, ami kimerítően foglalkozott a rendszer mozgatórugóival, az azt kiszolgáló személyzet nézőpontjaival, hazugságaival, csalásaival és szemfényvesztéseivel. Sopsits részletezése és rétegzettsége ennek fényében ismétlőnek hat és elvonja a figyelmet a nyomozásról és persze magáról a sorozatgyilkosról is.

A martfűi rém pont az elkövető utáni hajszától, annak lépésről lépésre való menetétől, fordulataitól és az elkövető személyének, mozgatórugóinak és indítékainak részletes, elemző bemutatásától lehetne műfaji iránytű a magyar kínálatban. Ezeket azonban sokszor a már említett rendszerábrázolás mellett bántóan hanyagolja, vagy mellékvágányra tereli a rendező. Ezért válik a film olykor töredezetté, szaggatottá, kevésbé feszültté és izgalmassá. És persze attól a töménytelen felesleges, sehova nem vezető, a történet szempontjából jelentéktelennek látszó jelenettől, amiket tétován és sután beszuszakoltak a moziba. Merthogy az ártatlanul ülő férfi egyéni drámája sehogyan sem illeszkedik a cselekménybe, azt meg a hatásvadászaton kívül nem tudjuk mire vélni, amikor a valódi tettes meglátogatja őt a cellájában. Mint ahogy lényegtelennek tűnik az egykori városi ügyész családi ebédje és a nyomozó bődületesen béna románca is. Ezek helyett jobban elmerülhetnénk magában a fogócskában, a gyilkos házasságának zavarában és személyiségrajzában, valamint az elkövetési okokban. Mert ezekből csak pillanatokat kapunk, amelyek még mankónak is kevesek a teljes összképhez. Sopsits sokszor drámával akarja elintézni, vagy kipótolni a thriller vonulatát, ami inkább kioltja a filmje erejét, hatását, semmint támogatná.

Sopsits Árpád pedig abba a tipikus magyar gyermekbetegségbe is rendesen beleesik, hogy jó néhányszor olyan az élőbeszédtől idegen, nonszensznek és zavarosnak tűnő párbeszédeket és mondatokat ad a szereplői és a karakterek szájába, amit még elmondani is nehéz, nemhogy hallgatni. Azért is fájdalmasak ezek a hiányosságok, mert a rendező hangulatteremtésben jelesre vizsgázik. Nagyon helyesen nem akar finomkodni és cizellálni az erőszak megjelenítésében, mert azzal elnagyolná és mesterségesen árnyalná a bűncselekmények súlyát. Le a kalappal az áldozatokat játszó színésznők és kislányok előtt, hiszen nem lehetett könnyű ezeket az eseményeket rekonstruálni, úgy, hogy vélhetően a jeleneteket egyszer-kétszer meg kellett ismételni. Tiszteletet parancsoló és alázatos teljesítmények. Ezeket a jelzőket azonban már nehezen tudjuk ráhúzni a színészi alakításokra, amelyek egy-két kivételtől eltekintve borzalmasan teátrálisak. Mintha nem is kamera előtt forgattak volna, hanem valamelyik színpadon. Balsai Móni talán az egyetlen, aki végig képben volt azt illetően, hogy milyen gesztusokra, arckifejezésekre van szükség, ha filmről beszélünk és nem színdarabról. Sztarenki Dórára, aki az egyik áldozatot játssza, ráfért volna egy nagyobb kabát és jelenlét, mert látszik, hogy érzi a kamerát. Hajduk Károly a gyilkos szerepében viszonylag elfogadható, csak a kihallgatásával kellett volna kezdeni valamit, mert az nagyon maníros és mesterkélt. A máskor kitűnő Anger Zsolt inkább csak szenved és vergődik, Szamosi Zsófia dettó. Trill Zsolt és Bárnai Péter az ügyészek alakítói pedig egész egyszerűen képtelenek levetkőzni a színpadiasságot.

A martfűi rémben technikailag jól vannak kivitelezve a gyilkosságok és azok előkészületei, azokban van spiritusz és energia csak azzal a zenével kellett volna ügyesebben bánni, mert hollywoodi szokás szerint sokszor már előre lelövi a csattanót és ezáltal az izgalmat is. Sopsits Árpád leginkább abban hibázott, hogy nem jól és nem erélyesen használta a filmes fogásokat, belezavarodott a koncepciójába, néhol drámát forgatott thriller helyett, csúcsra járatta a már számtalanszor átnyálazott kommunista kézikönyvet, olykor haszontalanul húzta az időt és a színészeit színpadon instruálta. A martfűi rém ezek ellenére sem nézhetetlen, sőt örülnénk, ha minél nagyobb sorokat tapasztalnánk a vetítések előtt, azonban mint film csak félig-meddig sikerült. Egy nagyobb füst egy kisebb láng körül.

5/10