2016. nov 11.

Café Society - filmkritika

írta: frími
Café Society - filmkritika

Woody Allen munkabíró képességére, energiájára és Duracell nyuszi szintű mozgékonyságára már nincsenek jelzőink. Kifogytunk belőlük. Megszoktuk, hogy egy lépéssel mindig a háta mögött kullogunk. Mert amikor hozzánk bekopogtat a Café Society című legújabb szösszenete, Allen már a tengerentúlon javában instruálja Kate Winslet-et, Justin Timberlake-et, hogy jövőre se kelljen nélkülöznünk őt a filmszínházak műsoráról. Woody Allen számára a filmezés az életben maradást jelenti, harcot az idővel, a korral és az elmúlással. És amíg beleveti magát egy következő projektbe, legyen az tévésorozat, vagy egy egész estés mozi, addig sem morfondírozik azon, hogy vajon mi jöhet a halál után. Hiszen van itt még dolga épp elég. A mester forgatásait általában elkerülik a balhék és a nagyobb botrányok, talán annak köszönhetően, hogy a színészek szeretnek vele dolgozni, inspiratívan hat rájuk, pedig nem hajszolja őket agyon és nem követel annyi jelenetismétlést, mint például David Fincher. Azt viszont most már tudhatjuk, hogy Allen nem bírja elviselni, ha valaki felkészületlenül érkezik a kamera elé és nem tanulja meg a szövegét. Bruce Willis ennek következményeként hamar repült a Café Societyből, pedig ráférne valami kuriózum arra a színészi renoméra, ami erőteljesen haldoklik és amit a neves író-rendező talán kissé ráncba szedett volna. Woody Allen nem szórt átkokat Willisre, szépen, csendben leváltotta inkább Steve Carell-re. Bármennyire kedveljük Willist, véletlenül sem mondhatjuk, hogy a csere nem ígérkezett minőséginek.

cafe_1.jpg

A Coen testvérek az Ave, Cézár!-ban az ötvenes évek Hollywoodját idézték meg, az aranykorszak utáni időszakot, amikor a stúdiók még próbálkoznak a nagyívű történelmi eposzokkal, revükkel és westernekkel, de már koránt sem terem annyi babér számukra, mint korábban. Allen nem rest egy kicsit hátrébb menni az időben, a 30-as évek tájékára, a valódi csillogás, a fényűző partik idejére, amikor nemcsak pénz folyt a csapokból liter számra, hanem sztárok, pompa és filmek. A Café Society egy része Los Angelesben játszódik, ahol minden nap felbukkan egy újabb szerencsevadász, aki az álomgyárban szeretne karriert csinálni. Ide érkezik nagy rössel Bobby, egy New York-i zsidó család legkisebb sarja. Phil bácsikája ugyanis már régóta Hollywood környékén sertepertél, ezért azt reméli, hogy a rokon majdcsak talál valamit, amitől megváltozhatna az egyébként elég lassú mederben folydogáló élete. Phil bácsi nem repes az örömtől, hogy viszontlátja az unokaöcsit, de aztán nagy duzzogva szerez melót Bobbynak. A fiú közben megismerkedik a bácsi titkárnőjével, Veronicával, aki persze első látásra megtetszik neki. Azonban a titokzatos lánynak szeretője van, aki természetesen Bobby nagybátyja. És innentől fogva kezdetét veszi egy zűrös párkeringő, ami a fiút gyorsan visszazavarja oda, ahonnan útra kelt. New Yorkba.

cafe_2.jpg

Persze lehetnek elvárásaink egy filmmel kapcsolatban, de ha valaki egy cseppet is tisztában van Woody Allen eddigi munkásságának főbb irányvonalával, az nem azzal a vérmes reménnyel ül be a Café Society-re, hogy most valami reformjellegű, gyökeresen más stílusú és habitusú filmet akar látni. Ellenkező esetben villámgyorsan csalódni fog. Mert lehet, hogy a világ úgy változik, hogy csak kapkodjuk a fejünket, Allen még mindig ugyanaz a kissé neurotikus, depresszióra hajlamos, örökösen ábrándozó ás álmodozó kisember marad, akit annak idején megismertünk. Már nem áll a kamera elé, hogy nyolcvanegy évesen egy fiatal siheder benyomását keltse, inkább keres egy klónt, akin keresztül tolmácsolhatja azokat a gondolatokat, amelyek foglalkoztatják. Hiszen Allen kérdései, tipródásai örökké aktuálisak lesznek azok számára, akik nemcsak élik az életüket, hanem hajlandóak töprengeni is rajta. És Woody még mindig töretlen hévvel és lelkesedéssel agyal a haláltól való hisztérikus félelmünkről, a valláshoz fűződő ellentmondásos viszonyunkról, a származásunkból eredő frusztrációinkról, az őseinktől örökölt jellemvonásainkról, bűnről és bűnhődésről, a létezésünk értelméről és legfőképpen a szerelem varázslatos és sokszor fájdalmas erejéről. Egy valamiben azonban Allen nem változik: továbbra is fenségesen tud írni. Lehet, hogy néhol fásultak, fáradtak és repetitívek a párbeszédek, esetleg ismerős a csattanó, de a történetvezetés lendületes és dinamikus, a karakterek többnyire érdekesek és az a környezet, ami körülöleli őket izgalmasnak mondható.

cafe_3.jpg

Allen úgy állít emléket a 30-as évek Los Angelesének, hogy a csillogó fényűzés mellett, ami a körülötte kialakult mítoszt táplálta, finoman megmutatja a nem éppen rózsaszín, felemásnak tűnő hátteret is. A pletykálkodásokat, a fúrásokat és faragásokat, az álszent érzéseket és érzelmeket, hogy miközben boldogságot hazudunk magunknak, valójában szemfényvesztésben élünk. És a mézes-mázas kirakat, a puccos körítés mögött felsejlik az üresség, a sematikusság és a középszerűség borzongató mélye, aminek tagadása önbecsapásokba és kisstílű hazugságokba kényszerít. Woody Allen a film második részében nem felejtkezik el a saját városáról, gyökereinek színhelyéről, kimozdíthatatlanságának egykori szimbólumáról. Szerelmes levél formájában állítja párhuzamba Los Angeles kétszínű világát, New York családias légkörével, ahol ugyan van bűnözés, mocsok és korrupció, mégis az ember szívesebben andalog a Central Parkban a kedvesével kézen fogva, minthogy felszíneskedjen egy parti kellős közepén, álomgyári díszletek között. És igen, Allen még mindig veszettül romantikus és szentimentális. Hisz a szerelemben, annak tisztaságában, a megmásíthatatlan mivoltában, de ezúttal is leszámol a naivitásával. Mert tudja, hogy az érzelmek útvesztőjében ott van az őszintétlenség, a kiábrándultság, a számítás, a biztonság igénye és persze a keserűség, merthogy az életre szóló szerelmek sokszor elkerülik egymást. Elképzelhető, hogy egy ideig eufórikus örömöt okoznak, de a valóságban ezek többnyire hamis illúziókat jelentenek.

cafe_4.jpg

Woody Allen a Café Society-ben sem tagadja meg önmagát, hiszen a saját életéből épít és merítkezik. Töretlenül. Anélkül, hogy vadásznánk az önéletrajzi elemeket, gyanúsan visszaköszönnek fordulatokból, mondatokból, eseményekből és jelenetekből. Lehet, hogy nem lesznek meglepőek, talán az is felrémlik, ezt már láttuk valahol, mégsem unalmasak és azt sem mondhatjuk, hogy nincs tétjük, csak céltalanul hömpölyögnek előttünk. Jesse Eisenberg nem először alakít Allen hasonmást, hiszen már a Rómában szeretettel című filmben is próbálkozott ezzel. Még mindig nem tökéletes. Valahogy nem érezzük nála a természetességet, inkább valamiféle megjátszott zavartságot, amiben néhol manírok is felfedezhetők. Nem szerethetetlen, nem unszimpatikus, inkább közömbös érzetet kelt bennünk. Kristen Stewart ellenben olykor egészen meggyőző és hiteles. Allen ebből a fiús fruskából, helyenként egy vonzó nőt farag, amit Stewart azzal hálál meg, hogy érzelmeket, vágyakat és érzéseket csihol ki magából, amelyek meglehetősen valódinak tűnnek. Steve Carell szépen árnyalja Phil bácsi figuráját. Nem gonosznak, vagy félelmetesnek akarja láttatni, hanem inkább elveszettnek és bizonytalannak, aki gyötrődik a szeretője és a felesége között. Azt soha nem fogjuk megtudni, hogy Bruce Willis miképpen helyezkedett volna a szoknyapecér nagybácsi bőrébe, de Carell sokat hoz ki belőle, már azzal is, hogy visszafogott és alázatos. Blake Lively-nak egyetlen valamire való jelenet jut, azt gond nélkül abszolválja.

cafe_5.jpg

A Café Society-ben már nem buzog a humor, csak csörgedezik. Allen pedig nem elkápráztatni akar, hanem szórakoztatni. Ezért is kevés a magvas, friss gondolat, amiket Vittorio Storaro lenyűgöző szépségű képei és a rendező által megteremtett hangulatvilág pótolnának. A Café Society nem reveláció erejű és nem is az a film, amit pár év múlva majd úgy emlegetünk, hogy Woody Allen késői életművének kiemelkedő zsengéje. Azonban egy kellemesen bizsergető, néhol andalítóan romantikus, máskor kesernyésen realista alkotás, ami ugyan nem felejthetetlen, mégis emlékezetes. Egy-két napig mindenképpen. Ellentétben Woody Allen szellemiségével. Mert az nem halhat meg. Az örökké élni fog.

7/10     

Szólj hozzá

kritika film amerikai vígjáték romatikus Blake Lively Woody Allen Kristen Stewart Steve Carell Jesse Eisenberg Vittorio Storaro Café Society