Akcióhősnek lenni sok vesződséggel jár. Pláne annak, akinek még a terpeszállás is megerőltető feladatnak számít. Tom Cruise-t viszont nem ilyen fából faragták. Túl az ötvenen jó pár éve már csak hajas Jason Stathamként szaladgál a vásznon, mint pók a lucernásban. Egy pillanatra sem lassít, folyamatosan keresi a kihívásokat, állítólag maga csinálja a kaszkadőrmutatványokat és közben nincs más dolga, minthogy fehérjeporokkal meg répaturmixokkal fitten tartsa a még mindig szépen dudorodó testét, nehogy beüssön a ménkű és megreccsenjen a dereka. Az meg valószínűleg egy kicsit sem zavarja, hogy a szakmáját nem nagyon gyakorolja. Néha kirándul egyet-egyet bohóckodni, a Trópusi viharban elmaszkírozva, kopaszon és rusnyán, a Mindörökké rockban pedig a saját nagymamája karikatúrájaként, de valószínűleg akkor is azon járt az esze, hogy miképpen kéne kiugrani egy repülőgépből, úgy, hogy Statham megpukkadjon a sárga irigységtől. Cruise-nak szerencsés a fizimiskája és kiváló a plasztikai sebésze, mert egy-két szem alatti ráncon kívül csak a születési dátuma árulkodik a koráról és ezzel az örökös fiatalsági szérummal tulajdonképpen bármeddig akciózhat kénye-kedve szerint. Még ha olykor meg is legyinti a bukás szele. A Jack Reacher folytatására például nagyon ráférne, mert régen találkoztunk olyan Cruise által fémjelzett termékkel, amit még a videotékák alsó polcaira is pironkodva raknánk fel. Vagy legfeljebb úgy, mint régen a pornófilmeket. Becsomagolva. Esetleg piros masnival átkötve.

Már azt se nagyon kapiskáltuk, hogy minek kellett ezt folytatni, hiszen az első résznél is volt egy gyenge Bourne utánérzésünk. Azonban azt még elvitte a hátán a lendület, a kikacsintós, némi iróniába hajló önreflexió, a viszonylag érdekesen tálalt történet, Robert Duvall és az, hogy főgonoszként megjelent a neves filmrendező, Werner Herzog. És az sem volt megnyugtató körülmény, hogy az előző opust íróként és rendezőként jegyző Christopher McQuarrie, a Közönséges bűnözők Oscar-díjas forgatókönyvírója úgy gondolta, hogy neki ennyi elég volt Reacherből és átadta a stafétabotot, mindössze producerként maradt rajta a stáblistán. Arról az Edward Zwickről pedig, aki átvette tőle sok jót, vagy kiemelkedőt nem tudnánk elmondani. Volt egy túlértékelt Véres gyémántja, amin kis híján elszenderedtünk, egy közepesnél valamivel fogyaszthatóbb romantikus limonádéja (Szerelem és más drogok), egy korrektül összehozott, de pénzügyileg megbukott Denzel Washington mozija (Szükségállapot) és először randevúztatta egymással direktorként Brad Pittet és Anthony Hopkinst, a sokszor emészthetetlenül émelygős Szenvedélyek viharában című filmben. Mind közül azonban akkor fostuk össze magunkat igazán, amikor szamuráj gúnyát adott Cruise-ra. És persze akkor sem a gyönyörtől, hanem a nevetésbe vegyülő döbbenettől. Az utolsó szamuráj szánalom volt a köbön és még az sem mentség rá, hogy van egy Oscarja, a Szerelmes Shakespeare producereként. Az más kérdés, hogy az a díj sem tartozik az Akadémia legjobb és legbölcsebb döntései közé.

Edward Zwick és két koboldja a Jack Reacher folytatására összetákoltak egy olyan forgatókönyvnek nevezett papírhalmazt, amit más maximum gyújtósnak, vagy rosszabb esetben kakaszünetre félretett budi tartozéknak hasznosítana. Ez a kínos, klisékkel telepakolt, vázlatnak is jóindulattal nevezhető fecnigyűjtemény amellett, hogy hemzseg a logikai gikszerektől, abszurditásoktól, annyira nehezen van összefércelve, hogy képtelenség mögötte egy épkézláb történet csírát felfedeznünk. Mert az nem baj, ha egy sztori szerteágazó, vannak mellékvágányai, de az irtózatosan zavaró, ha azok csak azért ágaskodnak ott, hogy kitöltsék az időt és a helyet, hiszen a leleményes íróknak más nem jutott eszükbe. Márpedig itt szabadságra ment az ész, az értelem, de még a gondolatszikra is. Ezért aztán az alap is fapados. Mint egy Chuck Norris filmben, a 80-as években. Jack Reacher arra ébred Csipkerózsika álmából, hogy a régi nyomozóegységének jelenlegi vezetője, Susan Taylor őrnagy kulimászba került, letartóztatják hazaárulásért. Az mellékes, hogy ezzel a csajjal még az életében nem találkozott személyesen, hiszen csak telefonon értekeztek azelőtt. Nosza, több sem kell az önkéntes és önkényes igazságosztónak útra kel, hogy rendet tegyen. Aztán, hogy ne legyen olyan egyszerű a töltelék, még felbukkan egy olyan tini, aki állítólag a sarjadéka. Reacher persze tagad, neki nincs lánya, de ha már így akadt, csak beáll mellé testőrnek.

Sokat lehetne itt töprengeni a miérteken, de nem érdemes. Mert könnyebben megmagyarázzuk egy három éves gyereknek, hogy a kés, villa, olló veszélyes kombó, minthogy megfejtsük ezeknek a vásznon lődörgő karaktereknek a motivációit. Jack Reacher Zwick olvasatában egyszerű kidobó fiú, aki hullákat vacsorázik, ha rákényszerítik néha egy icipicit elérzékenyül és leleplez egy olyan konspirációt, ami még rejtvényként is dedós lenne. Elveszik az önirónia, elveszik a titokzatosság, elveszik a jellem, elveszik az inspiráció, marad egy deltás felsőtest és egy rozsdabarna hajkorona, amit Tom Cruise olyan gondossággal ápol, hogy ott nyoma sincs egyetlen ősz hajszálnak sem. Túl az ötvenen. Hát életszerű ez? És mivel a marcona zsoldos túlpozicionált, mellette csak egy jókora szakadék tátong. Amíg az első résznél voltak megjegyezhető figurák, akik labdába rúghattak, itt még a cserepadra sem fért el senki. Mert Taylor őrnagy beletörődő harcos feminista, aki csak addig küzd és villogtatja az oroszlán körmeit, amíg Reacher össze nem húzza a szemöldökét. Egy-két fickót még megismerni sincs időnk, mert szinte azonnal fűbe harapnak. A két gonosz közül az egyik szimplán gennyláda, amit kénytelenek vagyunk bemondásra elhinni, a másik meg egy modern Terminátor, akinek még a belseje is fémből van. A tini pedig irritáló kamasz, akin már nem segítenének az atyai jótanácsok sem. Papírmasék ezek, kartontekercsek, amik bábszínházba valók utcai sárkányfűárusnak, mert annyira jellegtelenek és színtelenek.

És akkor mi marad nekünk? Humor nem, mert ha elcsattan egy poénbombának szánt valami, inkább ahhoz lenne kedvünk, hogy ácsoljunk egy akasztófát. Akció gyanánt az Infenoban már láthattuk, hogy egy jó futás aranyat ér. Itt is van belőle dögivel. Meg verekedésből, amiknél már fel sem szisszenünk, ha azt tapasztaljuk, hogy a főhős zuhan vagy két háztömböt, de még él, sőt hevesen rúgkapál utána. Van még egy lassítás, aminek nincs funkciója, néhány látványelem, ami minden, csak nem új. És a végén Zwick annyira túlhevül, hogy olyan puncsos tálban hemperget, ami akkor lenne még forróbb, ha Tom Cruise még puszikat is dobálna a nézők felé. Azt nem lehet mondani, hogy az első résznél rosszul állt volna Cruise-nak Jack Reacher karaktere. Most már ezt is megállapíthatjuk. Az, hogy évek óta nem hajlandó egy fogpiszkálót sem keresztbe tenni, hogy játék címszó alatt valamit produkáljon, még rendben van. Így gondolja, kifutotta magát, mégsem nyert Oscart. De ennyire sematikusan, érzések nélkül, pusztán rutinból létezni a vásznon, az már pofátlanság. Cruise tényleg nem csinál semmit egy-két pofahúzogatáson kívül. Ott van. Ennyivel kell beérnünk. Lehet, hogy ez is sok. Cobie Smulders vonzó, szép, máshol azt is tapasztalhattuk, hogy tehetséges is. Ezúttal egy szürke másodhegedűs a nagy sztár mellett. Sajnáljuk. Azt meg, hogy Hollywoodban nem csak tehetséges fiatalok lézengenek, Danika Yarosh bizonyítja, aki Cruise-hoz szorosan idomulva, hasonló antitalentumot hordoz magában.

Ha filmes főmuftik lennénk egy stúdió élén, lehet, hogy mi is azt mondanánk: nem kérünk mást, csak folytatást. Ez hozza a pénzt, így ömlik a lóvé, az eredeti ötletekkel meg próbálkozzanak a függetlenek, nekik nem oszt, nem szoroz, ha becsődölnek. Oké. De ez még nem zárja ki, hogy megválogassák, miknek adnak zöld utat. Mert a Jack Reacher folytatása gáz. Legalább annyira, mint az alcíme. Nincs visszaút. Ne már. Ez egy Edda szám. Most komolyan? És ha még nem lenne elég, ilyen ad-hoc szempontok alapján már régen pakolgattak egymás után jeleneteket, mint ebben a „remekműben”. Edward Zwick úgy elfelejtett rendezni, mint Tom Cruise játszani. De megint egymásra találtak. Igazán megspórolhatták volna.

3/10