Embert próbáló feladat a gödör aljáról felkapaszkodni. Minden művészeti ágban tevékenykedőt elér előbb-utóbb egy rövidebb-hosszabb ideig zakatoló alkotói válság, amikor úgy érzi az elméje kiüresedett, ha volt is tehetsége, az megfeneklett, hiszen a művei nem találnak utat a közönséghez, vagy azért mert rosszak, vagy egyszerűen csak nem látják benne azt az erőt és újító szellemet, amit a művész borgőztől hupikékre festett ábrándjai közepette beleképzelt. Atom Egoyan örmény származású, kanadai rendező elég régóta egy helyben toporog, várva azt, hogy végre homlokon bólintsa a múzsa, amitől aztán megint a régi fényében tündökölhet. Egoyan sajátos stílusú direktor, aki nem hajhássza a könnyen jött sikereket, ami miatt valószínűleg sohasem ismernék fel az utcán, mint mondjuk Nolant, vagy Spelberget. A filmjeiben ugyanis olyan társadalmi és családi problémákat boncolgat a fantázia és a valóság, valamint a tér és az idő folyamatos játékával, keveredésével, amelyek esélytelek arra, hogy szélesebb rétegekhez eljussanak, pláne vészterhes időkben, amikor a gondolkodás olyan luxus, ami csak Louis Vitton táskákban mérhető. Egoyan megmaradt különcnek, outsidernek, egy ideje azonban már az őt éltetők körében is erőteljesen hanyatlott az értéke, mert szárazzá, unalmassá, önismétlővé és érdektelenné vált. Ennek csúnya betetőzése volt, amikor tavaly előtt Cannes-ban már az övéi is kiröhögték. Egoyan azonban nagy harcos, nem ismer vesztes csatát, így aztán kivont karddal, ismét háborúba indult, a nézők és az őt pártolók kegyeinek visszaszerzéséért.

Atom Egoyan nem tétovázik és egy olyan fészekbe nyúl legújabb filmjének témájával, ahol előtte már sokan jártak, többen rendesen oda is piszkítottak. A holokauszt azért is kényes forrás, mert kikezdhetetlensége és emberéletek millióit követelő tragikus mivolta ellenére a történelem szégyenfoltjait megkérdőjelező gáncsoskodók számtalanszor próbálják negligálni, kisebbíteni, vagy ha nem megy, egész egyszerűen elfelejteni. Ezt pedig megtámogathatja az a tény, hogy az a generáció szépen lassan kikopik, akiknek élő, soha nem felejthető emlékképei vannak a lágerekről, haláltáborokról, az ott végbemenő mocsokról, szennyről, emberi gerinctelenségről. Maradnak tehát az ezzel foglalkozó művészeti alkotások és a történelemkönyv figyelmeztető ujj gyanánt. Másrészt azonban azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a holokauszt jó néhány feldolgozást kapott már, ami megnehezíti azt, hogy valami olyan releváns és forradalminak ható megközelítéssel találkozzunk, amitől leeshet az állunk. Egoyan ezért inkább az emberi aspektusok sokoldalúságában próbál mást mutatni, egyúttal a dolgok mélyére vájkálni, amiben többször igen eredményesnek bizonyul, miközben azért a kisebb bukkanókat, hátulütőket sem tudja kikerülni.

Az Emlékezz! című filmben Egoyan nem hajlandó egyetlen műfajnál leragadni, ezért szépen ötvözi a thriller, a lélektani dráma és a road-movie védjegyeit. Az más kérdés, hogy ezeken belül meglehetősen egyenetlen hatásfokkal dolgozik. A rendező nem siet és nem kapkod, ráérősen bontja ki fő karakterét, Zev Guttmant, aki időskori demenciában szenved, ezért egy nyugdíjas otthonban tölti napjait és gyászolja egy hete elhunyt feleségét. Egoyan megrendítően és szívet facsaróan mutatja be a betegséget, annak tüneteit, miközben viszonylag hamar rátér arra, hogy Zevnek küldetése van, hiszen egy barátja, Max segítségével információkat kap arról, hogy a gyilkos, aki kiirtotta a családját hetven éve a koncentrációs táborban, Amerikában telepedett le. Az idős férfi megfogadta, hogy megkeresi az illetőt és bosszút áll rajta. Persze lehetne ez egy sima „szemet szemért, fogat fogért” elv alapján történő vérontásban manifesztálódó leszámolás történet, azonban Egoyant sokkal jobban érdekli Zev lelki bizonytalansága, tetteinek motivációja, amelyekben folyamatosan jelen van az emlékezetkiesés gyötrelmével együtt a fogadalom betartása.

A rendező aprólékos karakterrajzában sokszor árnyalja a főhősben lezajló bosszú hevességét azzal, hogy voltaképpen az okok sűrű homályba burkolóznak, melyek felfedését akadályozza a kór. Néha talán túlságosan is szőrszálhasogatónak, vagy időhúzónak tűnik, amikor újra és újra feleleveníti a korábban megszerzett ismereteinket, immáron tét nélkül. Egoyan feszültségekkel és morbid izgalommal terhes hangulatteremtő képessége azonban még így sem szenved csorbát, sőt az otthonban lévő Max és a gyilkos utáni keresés egyes fázisaiban leledző Zev beszélgetései fokozzák a drámai végkifejlethez vezető utat. A kanadai direktor nagyszerűen érzékelteti az idős túlélőben mozgolódó lélektani folyamatok változásait az utazás közben történő események tükrében, amelyek néhol serkentik, néhol pedig kissé hátráltatják a főhőst a végső céljának elérésében, amiben az emlékezetkieséséből fakadó személyes identitásválsága és az egyéb zökkenők ellenére tántoríthatatlan marad.

Egoyan élettel tölti meg a hajszát, miközben buzgón készíti elő a nagy robbanást. Talán túlságosan is igyekszik. A drámai felzúdulásban testet öltő csavar csalhatatlan előjelei ugyanis átlátszó fordulatokkal valósulnak meg. A felismerés még így is megdöbbentő és letaglózó, ugyanakkor nem szabd eltagadni, hogy sokat veszít az ereje a hatásvadász jellege és maníros színpadiassága miatt. Az pedig külön fájdalmas, hogy a direktor annyira nem bízik a nézőjében, hogy az utolsó jelenetben az apró mozaikokat úgy teszi helyre, hogy mindent szájbarágósan, didaktikusan elmagyaráz, ami feleslegesnek hat. Christopher Plummer Zev szerepében felejthetetlen megmozdulásokkal gazdagítja a filmet. A színész kiválóan érzékelteti a figurában rejlő kettősséget; a fáradtságot, a betegséggel járó enerváltságot és a feladhatatlan bosszúszomjat. Soha nem esik túlzásokba és nem akarja felnagyítani a demencia kiütköző tüneteit, inkább apró gesztusokkal és lágy vonásokkal kelti életre a kétségbeesést. Plummer jutalomjátékának lényege és központi eleme a visszafogottság, amiből építkezve még elementárisabbá teszi a végjátékot. Martin Landaut régen láttuk már egy nagyobb, hozzáillő szerepben. Egészen idáig. Max érzékeny és támogató barát, aki pontos instrukcióival, segítőkész szavaival folyamatosan a helyes vágányra tereli Zevet. Landau és Plummer közös jelenetei nemcsak a színészet magas iskoláját képviselik, hanem azt is megmutatják, hogy a két idős művész szinte olvassa a másik gondolatait. Felbukkan mellettük a német filmművészet két jelentős személyisége, Bruno Ganz és Jürgen Prochnow. Egy-két megmozdulásuk alapján megállapítható, hogy még mindig remek színvonalon dolgoznak.

Atom Egoyan a surranópályán visszacsempészte magát a filmes köztudatba, amihez az is kellett, hogy némiképp háttérbe szorítsa eddigi stílusjegyeit és biztos szakmai tudással, valamint rutinnal felvértezve levezényeljen egy egyszerű vonalvezetésű, jól megírt drámai történetet. Az Emlékezz! maradandó és mindig aktuális morális kételyekkel szembesít, ami segédkezet és támpontot szolgáltathat a döntéseink állandó felülvizsgálatához és nem utolsósorban önmagunk megismeréséhez. Ezért is egy fontos és jó film. Az pedig, hogy nem lett zseniális, csak Egoyan sokszor görcsbe hajló igyekezetén és olykor elszabaduló mértéktelenségén múlott. Azonban a feltámadás így is sikeresen végződött.

7/10