Vannak olyan hibridek az életben, amelyek minimum hascsikarást okoznak. Egy rántotta-tejbegríz kombó bélcsatorna tisztítónak pompásan megfelel, más egyébre alkalmatlannak látszik. A filmes műfajok keverésénél is előfordulnak furcsaságok, amikor például Jane Austen örökbecsűjét a Büszkeség és balítéletet rágták a zombik, forgattuk a szemeinket, nem csoda, szemétdombra való termék lett belőle és persze abból is, ahogyan a történelem óriáskerekein vámpírok lógtak fejjel lefelé az Abraham Lincoln a vámpírvadászban. A Csontok és skalpok ebből a szempontból egy hatalmas negatív hendikeppel indul, mert itt meg a western egy időben csúcsra futatott, most már csak időként előrángatott zsánerét bolondítják a mindig divatosnak kikiáltott, éppen ezért számtalan sérülést és mély sebet szenvedett horror témájával. S. Craig Zahler rendező-forgatókönyvíró nagy mágus, összehozta a tüzet és a vizet egy menetre, csak azzal nem számolt közben, hogy ezek bizony nincsenek jó hatással egymásra, néha még ki is oltják a másikat, ha olyan kedvük és formájuk van. A Csontok és skalpok ettől válik olyan felemás élménnyé, amelyre egy-két ritka gusztustalan és gyomorforgató jelenete miatt muszáj visszaemlékezni, miközben ennél több is ott ragadt abban a lehetőségben, amit Zahler talán tapasztalatai hiánya következtében képtelen volt száz százalékosan kiaknázni.

Ha már vadnyugat, akkor olyan filmek ugranak be szinte gondolkodás nélkül, mint A hét mesterlövész, a Délidő vagy éppen néhány Sergio Leone klasszikus, élükön a Volt egyszer egy vadnyugattal. Zahler is valami ilyesmit próbál elénk pakolni egy álmos kisvárossal, ahol az átlagember marhacsordák hajkurászásából tengődik, az asszonyok és a gyerekek pedig vigyáznak a portára, amíg a családfő távol van. Ebbe az édes kis nihilbe csap bele a ménkű, amikor kannibál barlanglakók egy éhes csoportja néhányukat elrabolja, zsákmányszerzés gyanánt. Több sem kell a város seriffjének, Franklin Huntnak arra, hogy három társával egyetemben, útra keljen a megmentésük érdekében. Az alapszituáció tehát világos, mint a nap: az egyik oldalon a mesterlövészek, a törvény embere, a helyettese, az egyik elrabolt asszony férje és egy meglehetősen furcsa kívülálló, míg velük szemben egy olyan kultúra, ami távol áll az emberi civilizációtól, akik a maguk által kreált szabályok szerint élnek és nagyon nem szeretik, ha ezt megzavarják, azt meg pláne nem, ha gyarmatosítani akarják. A feladat és a küldetés azért sem egyszerű, mert akár végzetes is lehet, hiszen a fegyverforgatóknak olyan terepre kell menniük, amely ismeretlen számukra, ahol nincsenek otthon és ahol könnyen meglephetik őket olyan gyilkolási módszerekkel, amelyekre nincsenek felkészülve, de figyelmeztetések formájában kapnak rá célzásokat.

Zahler tulajdonképpen hiba nélkül festi meg a környezetet, a seriff irodájától a kocsmáig bezárólag, ahol éppen nincs túl sok vendég, hiszen a városka lakóinak többsége most hajtotta ki a marhákat. A hangulat és a miliő szempontjából telitalálat az ivóhely zongoristája, aki alszik a hangszerén és csak akkor hajlandó játszani, ha valaki itatja és pénz dobál a perselyébe. Az atmoszféra ábrázolása sem hagy sok kívánnivalót maga után, hiszen ezen a helyen az idegen gyanús és a seriff már az első, a városka nyugalmának megzavarására alkalmas jelre ugrik, hogy leellenőrizze nincsen –e valamifajta veszélynek kitéve a territóriuma. Az expozíció tehát ráérős, poroszkáló, ahol minden mozdulatnak és szónak jelentősége van, sőt még a légy is könnyedén célkeresztbe kerülhet, ha rosszul vagy túl nagy zajjal zümmög. A rendező-forgatókönyvíró a későbbiek során sem kapkod, komótosan indítja meg a főhőseit az útra. Ez a lassú, néhol vontatott, néhol kissé merev történetmesélési tempó arra ad tágabb teret, hogy részletesen bemutassa a főbb karaktereket, a köztük kibontakozó viszonyrendszereket, ha már az eseményekkel a film második feléig viszonylag csínján bánik.

A rendező nem állítja feje tetejére azokat a személyiségjegyeket, vagy jellemvonásokat, amiket a műfaji besorolás egyik fele, vagyis a western megkíván. A seriff kemény, mint a teknőspáncél, racionális és megfontolt, nem igazán enged beleszólást abba, amit eltervez, megy a saját feje után és elvárja, hogy a többiek is kövessék ebben. Az elrabolt asszony férje az érintett fél jogán tarthat velük, még úgyis, hogy a törvény embere tudja, sok baja lesz vele, merthogy a férfi megsérült, csak mankóval képes járni. A férj csonka egészségügyi állapotából adódhatnának szikrázó konfliktusok, amiket azonban Zahler kihagy, mert cicaharccá szelídíti azokat, amelyekben a józan ész győzedelmeskedik. A seriff öreg janicsárjának be nem áll a szája, végig kommentálja az utat, mint egy vadnyugati krónikás, ami nem szokatlan járulék, az már egy kicsit zavaró, hogy ugyan vannak aranyköpései, de többségében a zagyva, időhúzó töltelékmondatok kerülnek fókuszba, amiknek se eleje, se vége, közepe pedig végképp nincsen. És végül van még egy magányos kóbor lovag, akinek se kutyája, se macskája, pusztán a lelkiismeret-furdalása miatt tartott velük. Nincsenek köztük tehát vérre menő párviadalok, így sokszor elmarad a feszültség, az izgalom, amit Zahler olykor teljesen megmagyarázhatatlan és irracionális fordulatokkal helyettesít.

A horrorisztikus elemek a mozi második harmadában várnak ránk, néhol olyan mészárszékkel, ahol nem csak a húst szeletelik, hanem minden mást is. Ezek a falfehérre pingált, tangás barlanglakók azonban még félig sincsenek kidolgozva. Arra van egy sovány utalás, hogy miért kezdik el a hentes üzletüket, de ez vajmi kevésnek tűnik motiváció gyanánt. Zahler ezen a ponton gondolja azt, hogyha belez, gusztustalankodik, vérontásba forgatja a filmjét azzal megspórolja, hogy életet, célokat, egyéniséget leheljen abba az ellenségbe, aki most mindössze az elpusztítandó, megsemmisíteni kívánt rusnya, emberhúst zabáló ördög, akit még arra sem szabad méltatni, hogy rászoktassák a vega életmódra. Zahler koncepciója totálisan félrecsúszik, mert nem ijesztgetni, vagy rémisztgetni akar, hanem kíméletlenül arcunkba dörgöl egy dögtelepi körsétát, ahol a jóízlésű kíváncsiskodó inkább eltakarja a szemét, semmint premier plánban bámulja az esztelen és felesleges belezést.

Kurt Russell ugyanolyan, mint az év elején az Aljas nyolcasban, még a küllemét sem kellett megváltoztatnia lényegesen hozzá. Rigorózus, kimért, szigorú, ha cselekedni kell, helyén van az esze és a szíve, mindent összevetve szerethető figura, akit Russell kellő magabiztossággal és szakmai fölénnyel tesz a vászonra. Patrick Wilson karizmája ezt a szerepet inkább tutyimutyivá, mint hőssé alakítja, a színész nem mindig találja el a karaktere alaphangját. Richard Jenkins a Csontok és skalpok legfényesebb pontja. A mindig beszélő, de végletekig hűséges helyettes figuráját rá öntötték, sok színben és készségben tündököl, nem lazsálja el a vén csatalovat, Russellel pedig összeszokott párost alkotnak. Matthew Fox egy olyan szerepet kapott a különc mesterlövészben, amit ha a rendező jól megír, kellőképpen kibont, hatalmas lehetőséghez juttatja a színészt. Mivel ez elmaradt Fox is olykor féloldalas, miközben haragudni nem lehet rá, mert igyekezetben nincs nála hiány. Az egyetlen jelentősebb női szerepben Lili Simmons veszi fel a küzdelmet a férfiakkal, sokszor eredmény nélkül, hiszen őt sem kényezteti el Zahler. Így marad a csodás külalakja és a csábos mosolya, mint fegyvertény.

A Csontok és skalpoknak sem tett jót a műfaji mix. S. Craig Zahler jócskán többet, jobbat ad westernként, mint horrorban, mert ott öncélúbb az erőszak terén, mint egy pornó a szex mezején. Ha ügyesebben kezében tartotta volna a direktori pálcát, jobban kezeli a ritmus szekciót, nem kolbászolnának a jelenetei olykor a végtelenbe és a végét céltudatosabban helyre pofozza, egy különleges darabbal gazdagodnánk, ami fű alatt akár a kultstátuszig menetelhetne. Így csak egy nézhető sertéstelepi feldolgozófilm lett belőle, amiben a western hangulat klasszikusokat idéz, minden más erős középszert. Beleértve a vértócsákat is.

6/10