Az Eximbank kincseskamrájából kiglancolt csatorna fejeseinek újabb ötlete támadt. Nem elég szervilis a magyar, nem kap elég boldogságpirulát az arcába, mert a kormánypropaganda nem minden esetben takar, a liberális sajtó piszkoskodik és akadékoskodik, a parasztvakítás pedig nem ér célt, mert nem mossa eléggé az agyat. Az új jelszó tehát: vissza a múltba, körülbelül a rendszerváltás környékére, vagy még hátrébb. Hiszen akkor fedezték a hétköznapok mocskát a kilúgozott Kánaánt hozó brazil, mexikói, venezuelai szappanoperák, amikor pörköltszaftos atlétában és mézeskalács szívekkel a fejünkben lehetett szurkolni Isaurának, hogy végre kiszabaduljon Leoncio fogságából és találja meg Alvaro oldalán a megérdemelt szerelmet. Vagy Esmeráldának, hogy valami egetrengető csoda folytán vagy szenteltvíz segítségével lássa meg a nap sugarát és azokat az ellenségeket, akik keresztbe tesznek neki, hogy a kissé debil, de végtelenül jó szándékú Tonio csodás homokszobrairól ne is beszéljünk, amikbe életeket lehetett csomagolni, annyira lenyűgözők voltak. Sőt a magyar még arra is képes volt, hogy pénzt gyűjtsön Isaura szabadságáért és Esmeralda szemműtétjéért. Mert adakozóak, jóságosak és szeretetre méltóak vagyunk, mindössze egy problémánk van, a nagy igyekezetben megvakultunk magunk is, vagy legalábbis nagyon nem akarunk tovább látni az orrunk hegyénél. És a fantom, meg a szivarozó, szabadidejében aranyásókat dédelgető dollárpapa tudja ezt.

Kitalálták hát a receptet, adjunk jólétet a népnek úgy, hogy nosztalgiával etetjük közben, mert nincs jobb szemellenző annál, amikor Lucia az árva parasztlány, aki apácáknál nevelkedett a zárdában, hirtelen felindulásától vezérelve elindul busszal a nagyvárosba, bejelentkezik egy modellügynökségnél, amelynek vezetője a jóképű és zselézett hajú Maurizio meglátja benne a fényt és a szépséget. Ezért szerződést ajánl neki és sztárt farag belőle, miközben a szerelem perzselő lángjai égetik a szívét. Azonban ahogy az eget is olykor eltakarják a csúnya, fekete felhők, úgy a fiatalok nyalakodását is megzavarja Maurizio faterja, a befolyásos politikus Pablo, aki nem ilyen utcáról beesett riheronggyal képzeli el az ő fiacskája jövőjét, hanem főnökének, az ország mindenható urának, Don Vincenzonak a lánya mellett, akinek istápolásával és segítségével a húsos bödön közelében maradhat és még az ükunokáinak is biztosíthatja azt, hogy lehajtható tetejű tűzpiros Cabrióval szeljék a várost és a világot, a lemezjátszójukban Kis Grófot hallgatva, merthogy a „nézését meg a járását” már kontinenseken átívelő sikerre tett szert, annyira, hogy az óvódások is azt dúdolják a homokozóban két várépítés között. Így aztán háromszáz részen keresztül folyhat az ármánykodás, a trógerkodás, hogy a végén a fiatalok egymás karjaiba omoljanak, Pablot elvigye a dögvész, Don Vincenzot elsöpörje a népharag, Lucia pedig még a tetejébe áldott állapotba kerüljön, hogy a kis jövevénnyel végképp megkoronázzák a kiszenvedett boldogságukat.

Az Isaura Tv leendő szerkesztőinek azonban figyelmébe ajánljuk, hogy nem kell ilyen szedett-vedett, külföldről behozott importtal rózsaszín baldachinos ágyba tekerni a magyart, nem szükséges még erre is herdálni a közpénzt, hiszen a szűk territóriumunkban is vannak olyan mesébe illő történetek, amellyel álomba ringathatják a közt. Itt van mindjárt a forradalom következtében disszidált, paróka készítőként is elhíresült egykori sztárfodrász, Don Gedeon, a nők bálványa, aki miután sorra megbuktak az álomgyárban a filmjei és már senki nem volt hajlandó egy petákot sem adni a hagymázas vízióira, hazatalált, kaszinókat nyitott, filmeket finanszírozott és közben odadörgölőzött az egyik politikai erőhöz, felajánlva a szolgálatait és segítségét. Aztán amikor ez a csoportosulás magához ragadta a hatalmat, mert a nép bizalmat szavazott neki, a sündörgőt sem hagyták az út szélén. Rábízták a filmipart, csináljon vele, amit akar, kap pénzt és paripát is hozzá és még az sem volt feltétel, hogy ne csak öntse a zsugát a mozikba, hanem nézőket is toborozzon hozzá. A kaszinók területén is arathatott versenytárs nélkül, sőt amikor a gazdái kereskedelmi tévéről ábrándoztak, akkor sem kellett messze menniük, hiszen jött Don Gedeon és tudta mi a dolga. Persze ehhez is kellett az állam meg egy olyan bank, aminek elvileg semmi köze sem lehetne a médiához, mégis úgy találták, hogy az öregúrnál jobb helye nincs a közpénznek. Természetesen az egész hacacáré mit sem ér szerelmi szál nélkül, ezért Don Gedeon egy operaházi előadás után felkarolja Lizát a nagyokat álmodó virágáruslányt, akivel megállapodik, hogy kitaníttatja, hercegnőt és feleséget csinál belőle, csak kössön vele egy házassági szerződést és csináljon úgy, mintha legalább annyira szeretné, mint a nagypapáját.

De van itt nekünk Trónok harca parafrázisunk is magyar módra, heves és kedves trónkövetelőkkel, vidéki és fővárosi aranyifjakkal, akik élvezik az életet és közben mozgolódnak a bogrács körül. Az egyik az ötödik kerületből költözött át egy propaganda minisztériumba, úgy hívják Tonio és miután az ingatlanpanamákkal kibélelte az útját, össze-vissza lódított a vagyonbevallása körül, megcsinálta az évszázad üzletét a letelepedési kötvényekkel, azt gondolta a Pasa parki szerény odújában, hogy addig duruzsol a fővezér körül, míg végre odabújhat hozzá. Ezzel kitúrva onnan a vidéki táskacipelőként nevet szerzett Laziot, aki nehéz és szisztematikus építőmunkával lézerezte magát a Nagyságos Úr vonzáskörzetébe, miközben még elintézte az ismerősöknek a trafikokat is. Lazio és Tonio öldöklő párviadalát surranópályán szemléli Petur, az ifjú külügyér, a Nagyságos Úr házi kedvence, akinek önálló véleménye nincs, ha pedig rászánta magát némi szuverén cselekvésre, akkor az majdnem négy milliárd forintba fájt az adófizetőknek, így a Nagyságos Úr ugyan kihúzta a pácból és megmentette a seggecskéjét, de egyúttal azt is javasolta, hogy inkább futsalozzon tovább Dunakeszin, a munka dandárját meg hagyja a nagyokra. Néha bedugja még a fejét az ablakon Kosinho a kisinas, de őt azzal a mozdulattal ki is zárják, mert nem tudja mit beszél, a nők elleni erőszakot összekeveri a sporttal, jó barátságot ápol a tuszikkal és rendszeresen fémkupakokkal játszadozik, ezért hát komolytalan aspiráns.

És végül az esti főfogás, a Nagyságos Úr, vagyis Don Quijote kalandjai, akinek már álruhára sincs szüksége, mint Mátyásnak, hogy keresztül-kasul haknizza az országot és megígérjen fűt, fát, bokrot, miközben a költségvetésében sunyin nyírbálja a szociális kiadásokat. És persze a Nagyságos Úr vagyontalan, csak a vejkóját tömi ki busás aranytömbökkel, meg Sancho Panzáját, az egykori gázszerelőjét, aki hűséges fegyverhordozóból vált milliárdossá, mindössze némi szerencsére volt ehhez szüksége, meg Don Quijote jóindulatára, de az nem nagy kunszt, hiszen egy alomból származnak és hát kit segítsen az ember ha nem a földijeit. Sanchonak pedig felvitte az isten a dolgát, államtitkárokkal kávézgat egy előkelő hotelben, miközben arról is értesül, hogy igazából kettő van belőle, ugyanarra a lakcímre bejelentve. És ebben a sorozatban bukkanhatna fel a fantom, a szellem, aki néha tanácsokat osztogat, néha Ibizán mulat, néha szipog, néha pislog, néha szippant, néha kölcsönökből él, néha hasba rúgja a nyugdíjasokat csak, hogy tudják mihez tartsák magukat és hogyan közlekedjenek a zebrán és olykor még azt is megteheti, hogy egy múzeumban esküdjön. Még ha válás is lesz a vége. Mert ő megteheti.

Az Isaura Tv programja évekre elszórakoztatja a magyart, olyan, mint egy fonott kalács, csak le kell nyúlni érte és a néző szájába kell adni. Mert ettől aztán nem lesz kíváncsi senki semmire, csak tátott szájjal nézi a műsort, amit fél álomban prezentálnak neki, vigyázva arra, hogy soha ne ébredjen fel. Mert akik fenn őrzik az álmainkat, tudják, hogy az ébredés keserű, a valóság közel sem olyan mézes-mázas, mint Lucia, az árva parasztlány sztorija, aki akkor is megtalálja a boldogságát, ha a magyar közben elszenderül. Mert ez van megírva a sorsában. Ahogy nekünk is. Már hosszú ideje.