Van egy jelenet a Bosszúállókban, amikor Hulk, a zöld óriás felmossa a padlót Lokival. Nincs mit szépíteni rajta, elveri, mint szódás a lovát és mókus a mogyoróját. Dobálgatja, kalapácsként használja, aztán, mint aki jól végezte dolgát, otthagyja a betonban. Na körülbelül így néz ki jelenleg a képregényfilmek frontján a párviadal állása a Marvel javára. A fölénye elvitathatatlan, gyakorlatilag akkor törli a lábát a DC Comics-ba, amikor akarja. Ráadásul az utóbbi istállót még az ág is húzza, hiszen nemrégiben arról is hírt kaphattunk, hogy a tervezett projektek alkotói sorban lécelnek le tőlük, olyan ütemben, mintha kötelező volna elhagyni a süllyedő hajó fedélzetét. Persze a Marvelnél sem minden papsajt, mert mostanában ott is egy kicsit elfáradtak a gondolati fogaskerekek, legutóbb például a Bosszúállók második részénél tapasztaltuk azt, hogy nem rossz az, rámentek a biztos színvonalra, de azon túl nem igazán merészkedtek. Jó, a Deadpool kellemes kirándulás volt, de ott majd a folytatásban dől el, mire lesz elég a megszerzett előny. Az Amerika Kapitánynál azonban eddig egy növekedő nívót tapasztalhattunk, merthogy az első fejezete meglehetősen haloványra sikeredett, voltak kifejezetten horkolásra serkentő periódusai és semmivel nem tudott többet adni, mint a főhős papírra rajzolva.

A második fejezetnél indult be a verkli, amikor Joe Johnstont a kisiparost, felváltotta a rendezői székben a Joe Russo, Anthony Russo testvérpáros. A tél katonájában életet leheltek ebbe a meglehetősen sematikusnak és szépfiúnak mutatkozó figurába, ellátták markáns karakterjegyekkel és az akciókat is egy olyan mezsgyére vezényelték, ami nem csak a biztonsági zónát jelenti, hanem annál valamivel többet. A liftes verekedés, nem kizárólag a helyszín szűkös volta, hanem a látvány és a harc koreográfiájának tökéletes kivitelezése miatt is élénken él még mindig bennünk. És nem mellesleg Robert Redford szerepeltetése is egy nyerő és kifejezetten hasznos húzásnak bizonyult. A félelem mindössze azért élt hatványozottan a vetítés előtt, mert láttuk legutóbb Zack Snyder bűncselekménnyel felérő rémtettét, amivel parkoló pályára küldött egyszerre két kultikus képregényhőst is. Megnyugvást maximum az szolgáltatott, hogy a Marvel eddig még nem bucskázott sárban és pocsolyában, illetőleg az előző munkával már bizonyított direktorpáros is a helyén maradt.

Aztán a jól eső optimizmusunk hamar elszállt, mert már az expozíció láttán kerülgetett minket a sárgaláz, hiszen a bevezető akció ugyan látványos és megmunkált csetepatét hoz, de úgy el van nyújtva, hogy egy pillanatra még azon is elgondolkoztunk, nem alkalmazták –e tanácsadónak Zack Snydert, a túlspilázott jelenetek nagymesterét. És ekkor már éreztük a sötét viharfelhők messziről bűzölgő illatát. Nem nagy nóvum és nem forradalmi felfedezés, hogy a forgatókönyvírók sablonokból dolgoznak és abból nagyszerűen megélnek, de kezd borzasztóan egyhangúvá és fárasztóvá válni, hogy a fantáziátlanságukból kifolyólag mindig arra az egy rugóra jár az agyuk. Mert ha van egy csapat, akik most éppen a Bosszúállók, ott óhatatlanul felmerülhetnek összeütközések, érdekellentétek már a szereplők eltérő személyiségéből és habitusából fakadóan. Idáig még rendben is volnánk, de azt már nehezen nyeljük le, ha a konfliktus olyan szinten marad, mintha az iskolában Danikának kölcsönvenné a körzőjét Pistike, anélkül, hogy az odaadná neki, aminek az a következménye, hogy Danika mérges, mert azt az anyukájától kapta karácsonyra. Az itt kialakuló vitában ugyanis nincs szikra, nincsenek parázs érvek és ellenérvek és nincsenek vérre menő reflexiók sem. Van két vezérürü, az egyik a pajzsos harcos, a másik a Vasember, mindegyik mondja a magáét, ezt jól megbeszélik, aztán nagy dérrel-dúrral neki állnak összemérni, hogy akkor most melyikük farka a méretesebb. Na ezt csinálta Batman és Superman is, aztán kiegyeztek egy döntetlenben.

Persze odavarázsolnak valami mondvacsinált okot, amelynek a tétje kisebb, minthogy kinyílik –e az ibolya a tavasz első napján vagy sem. Arra viszont mindenképpen alkalmas ez az indok, hogy a csatazajra összeverődjön a banda, a Marvel-istálló szinte összes jelentőségteljesebb tagja, hogy aztán szépen kettéváljanak szimpátiájuk szerint. És ebben a felosztásban csak annak örülhetünk, hogy legalább az egyikük nem szenved kínos csőlátásban és svájciként lavírozik a két tábor totálisan értelmetlen kakasviadala között. A direktorpáros ugyan megpróbálja nagy odafigyeléssel bevezetni az újdonsült karaktereket, még akkor is, ha a Pókember és Hangya belépője nagyjából abban merül ki, hogy melyik tud sikeresebb lenni a stand-up területén. Azt viszont nem tudják orvosolni, hogy ne érezzük azt, hogy az össznépi maszkabálban igazából mindegyiküknek elveszik az arca és azok a személyiségjegyek, amelyek rájuk lettek aggatva, megmerevedtek, ebből a skatulyából pedig úgy tűnik nincsen kiszállás. Tony Stark most is önző, egoista, nagyképű, de ebben a fejezetben még azt az esélyt sem adják meg neki, hogy humorral kompenzáljon. Amerika Kapitány viszont bánatunkra veszített azokból az értékekből, amivel előzőleg sikeresen megajándékozták. Ezúttal inkább szánalmas, mint karakán, nincs benne határozottság, sőt néhol tutyimutyinak mutatkozik, sodródik az árral és van egy olyan érzésünk, hogy csak azért képviseli a Starkkal szemben álló oldalt, mert a forgatókönyvírók és a rendezők közös erővel így döntöttek.

Kétségtelenül látványos a forgatag és a zsibvásár és a Russo testvérek abban is mértékletesek, hogy most nem akarják lezúzni a fél világot, megelégszenek néhány magasabb épülettel és egy reptérrel. Az akciókban lévő spiritusz azonban nem tudja takarni a feleslegesen szárba szökkenő románc véletlenségét és kidolgozatlanságát, a gonosz sematikusságát és gyengeségét, a csata értelmetlenségét és legfőképpen azt, hogy a két és fél órás játékidő leginkább arra jó, hogy azt mérjük vele, hogy még mindig kibírjuk vizelés nélkül, vagy megöregedtünk annyira, hogy be kell iktatni egy pisaszünetet. És akkor megint arra fanyalodunk, magunkat is unva, hogy azon merengjünk mennyire nagyszerűen dolgozott Christopher Nolan abban A sötét lovagban, amikor pontosan szinkronba tudta hozni a tartalmat és a robbantásokat, hogy ott valódi párbeszédek hangoztak el, hús-vér karakterek szájából, ahol nem csak motivációk voltak, hanem jellemfejlődések is és a rossz nem feltétlenül volt negatív, a jó pedig nem mindig volt pozitív. A Russo testvérek munkájában ez is féloldalas, mert még a film végi csattanó sem kellően megalapozott, hogy kiszámíthatóságáról ne is diskuráljunk bővebben, mert nem ér meg annyit.

A karakterek túlzsúfoltsága pedig nem csak a történetet teszi nehézkessé, hanem megsínyli ezt a színészek játéka és teljesítménye. Mert ez nem hagy teret a kibontakozásra és így nincsen túlságosan kiugró alakítás sem. Mindenki megteszi a magáét, de senki nem okoz katarzist és a nagyszerű pillanatokkal is fukarul bánnak. Chris Evans megint olyan, mint az az ember, akinek megsavanyodott a tej a szájában. Annyira nem tud kilépni az egyarcúság csapdájából, hogy sokszor ott ragad. Robert Downey Jr. rutinból dolgozik és mint ilyen fáradt színész benyomását kelti. A debütálók közül Tom Holland talán érdekes Pókember lehet, de ezt igazán egy önálló filmnél fogjuk tudni lemérni, Paul Rudd meg olyan, amilyen a Hangyában volt. Jópofa és néha csak jópofáskodó. Egyedül Elizabeth Olsen Skarlát Boszorkányában érezzük az önostorozás és a vívódás hiteles fázisait, bár vajmi kevés időt kap a színészi kvalitásainak megvillantására. Mint ahogy a többiek is inkább biodíszletek, mint valós tényezők, élükön Scarlett Johanssonnal, aki szintén a bevált paneleket forszírozza.

Az Amerika Kapitány legújabb részénél tehát hiába van látványorgia, ha az egész drámaisága szappanoperákat idézően nyegle, ha a jelenetek néhol töredezettek és darabosak, ha a karakterek elvesznek a nagy olvasztótégelyben. Mert nem feltétlenül várunk komor és sötét színeket, hogy elsüllyedjünk az önsajnálat mocsarában, de igenis szeretnék mögötte dinamikát, lelket és erőt látni és persze nem olyan koncepciót, amit már mindenki kiokádott, azzal a hátsó gondolattal, hogy legalább előtte jóízűen elfogyasztották. És persze azon sem ártana gondolkozni kissé, természetesen úgyse fognak a gőzölgő zöldhasúaktól megittasodva, hogy nem lenne –e célszerűbb, mindegyik karakternek inkább önálló filmet adni, ahol több arcot és jellemet mutathatnak, mint összezárni egy rakásra és ezzel ripityára törni őket. Arról pedig most lettünk megbizonyosodva igazán, hogy a Marvelnek se jöhet össze minden, még akkor se, ha az ellenfél padlón van. Mert ez a móka inkább középszerű, mint jó, inkább erőlködés szagú, mint élvezetes. És ezen száz Pókember vagy pajzsos harcos sem segíthet.

5/10