Talán még vannak olyanok, akik emlékeznek Eric Moussambani nevére a 2000-es Sydneyben rendezett nyári olimpiai játékokról. Ha mégis kimaradt, segítünk egy hangyányit. Moussambani volt az az egyenlítői-guineai úszó, aki 100 méteres gyorsúszásban úgy nyerte meg az előfutamát, hogy a többieket diszkvalifikálták, így egyedül szelte a habokat a kötelek között. Bár ez így egy kicsit túlzásnak tűnik, hiszen Eric inkább csak lubickolt, körülbelül olyan szinten, mint a négy éves Pistike a gyerekmedencében a strandon. A közönség a lelátókon azon izgult, hogy ne essen semmi baja, a parton az úszómesterek árgus tekintettel figyelték, hogy Moussambani képes lesz –e elérni a rajtkövet, vagy előtte süllyed el a vízben és akkor mehetnek egy gumikacsával életet menteni. Végül az úszófenomén elevickélt a célba, az ideje rosszabb volt, mint a 200 méteres világcsúcs. Knézy Jenő folyamatosan be akart szarni, a nézők viszont felállva, hangos ovációval ünnepelték, miután a rajtkő megérintése után felemelte a kezét, hogy ne aggódjanak, még életben van. Moussambani nyolc hónappal az olimpia előtt kezdett el úszni és úgy indulhatott a játékokon, hogy szabad kártyát kapott a fejlődő országok támogatása érdekében. Egyszerre sírtunk és nevettünk, de ezzel a vicces, ugyanakkor felemelő és megható pillanattal Moussambani beírta magát a sport történelemkönyvébe. Manapság hazája úszóválogatottjának edzőjeként tevékenykedik.

Eddie Edwards valami hasonlót vitt végbe több mint egy évtizeddel korábban azzal a különbséggel, hogy ő brit színekben és egy téli sportágban, síugrásban szerzett nemzetközi hírnevet az 1988-ban, Calgaryban lebonyolított olimpián. A lelkesedése hasonló volt, a tudása azonban némileg Moussambanié fölé kerekedett, bár tök utolsó lett, lényegesen jobban ugrott, mint ahogy az egyenlítői-guineai valaha is úszott. Edwards versenyzése az akarat diadala és annak a kissé közhelyes, ugyanakkor mélyen igaz és eddig nem cáfolt tételnek a bizonyítéka, hogy az ember nem adhatja fel az álmait, még ha azért küzdenie is kell. Persze rosszakarók, irigyek, féltékenyek, áskálódók mindig vannak, lesznek, valahogy nem kopnak ki a divatból és ők természetesen az első adandó alkalommal megpróbálnak keresztbe tenni és víz alá nyomni. Eddie-nek azonban volt egy célja, az lebegett a szeme előtt, hogy minden áron ki akar jutni az olimpiára, hogy egyetlen brit síugróként megmutassa, képes legyőzni önmagát és ezzel beteljesíteni azt az álmot, amit egykoron elképzelt magának. A történet annyira Hollywood-kompatibilis, hogy azon csodálkozunk miért is kellett mostanáig várni rá. Csak jeleznénk, hogy talán Moussambani sztorija is megérne egy-két ajtócsapkodást.

Az Eddie a sas egy életrajzi elemekkel dúsan átszőtt mozi, ami azonban nem jelenti azt, hogy az alkotók ne alkalmaztak volna bizonyos változtatásokat a valóságon. Példának okáért beleírtak a történetbe egy edző féleséget, egy volt síugrót, aki látva a főhős elszántságát és akaraterejét, végül mégis elkezd neki segíteni, pedig a szesz nagyobb barátja bárkinél. Jó, persze szép, nagy gumicsont ez, nem is az, inkább egy hatalmas cupák, hiszen ez is egy sztereotip kezdet, amit bőszen szopogattak már mások is, ehhez nem kell sem főiskola, sem egyetem, de még érettségi sem. Van a kissé ügyefogyott srác, akinek mimikáját észlelve önkéntelenül is beugrik Koltai Róbert Illetékes elvtársa, régi, megkövesedett időkből és mellé természetesen egy olyan mentor dukál, aki alkoholista, lecsúszott, hiába volt egykoron a lankák egyeduralkodója. Amilyen átlagos a felütés, annyira működik mégis az Eddie és instruktora közötti összhang. Panelekből és sémákból építkezik, ugyanakkor gördülékeny, lelkesítő és mivel a két színész, Taron Egerton és Hugh Jackman egymásra hangolódása szinte tökéletesre csiszolódott, mindig ad egy újabb lendületet a mozinak, ha éppen néha lefulladna, vagy túlzottan szentimentálissá válna.

Miközben az összes sportfilmekre jellemző klisét eldurrantják az alkotók, figyelnek arra is, hogy ezek mögül mégse kandikáljon ki annyira a lóláb, igyekeznek harmonikusan elegyengetni a filmben, hogy ha lehet, ne tűnjön fel senkinek. A bevezetőt rövidre zárják, az anyukát és az apukát megdobják egy-egy fő jellemzővel, aminek kiindulási pontja természetesen a fiuk szenvedélyes sportszeretetéhez és sikeréhségéhez való hozzáállásuk. Nem merészkednek túl mélyre na, de talán nem is ez a lényeg. Az anyuka kis cselekkel mindig a fiú mellé áll, támogatja a szeszélyét, még a kétségei ellenére is, míg az apuka örökösen a spaklit dugdosná a gyereke orra alá, hogy olyan kőműves váljék belőle, mint az apja. Ebben persze számtalan geg és poén lehetősége lakozik, amit Dexter Fletcher rendező valamennyire ki is aknáz, de mivel ezeket a jeleneteket nem kívánja túlságosan bő lére ereszteni talán hagy is bennük némi muníciót. Amit itt megspórol, azt a felkészülésre és persze magára a versenyre tartogatja. Szépen végig is megyünk az egyes fázisokon, a kezdeti bukdácsolásoktól a későbbi szárnybontogatásig, nincs is abban semmi bökkenő. Hugh Jackman rutinja, csibészes mosolya pedig rendszeresen átsegít a nehézségeken, azon, hogy olykor mégiscsak lebukkan a fejünk, mert kedves és aranyos mutatvány ez, tele kedvelhető karakterrel, csak semmit nem kockáztat, egy darab váratlan húzást sem enged meg magának. És ettől olyan kiszámítható lesz, mint egy vekni kenyér.

Néhol abban is támad némi kis zavar bennünk, hogy akkor most vígjátékot, vagy inkább drámát nézünk, vagy mindkettőt egyszerre, de ahhoz a konfliktusok túlságosan kimódoltak, a poénok ugyan kidolgozottak, szofisztikáltak és intelligensek, viszont kevéssé átütők, talán mosolygásra fakasztanak, de könnyed nevetésre már hiába ösztönöznénk magunkat, nem megy. A figurákban is lett volna még potenciál, hiszen a főszereplők karakteres jellemvonásokat kapnak, amit külsőleg is jelentősen megtámogatnak, de a mellékágakon már korántsem ilyen rózsás a helyzet. A Brit Olimpiai Bizottság fejesénél például láthatjuk, hogy mennyire nem akarja Eddie részvételét, azonban ezt még lehetett volna egy kicsit szurkálgatni, piszkálgatni, ebben még lett volna lehetőség dögivel. Annál inkább, mert az őt alakító Tim McInnerny egy kiváló brit színész, aki amellett, hogy sokoldalú még jól formálható is. A Guldenburgok örökségéből ismerős Iris Berben pedig nyilvánvalóan örült az alkalomnak, hogy egy szélesebb közönségnek megmutathatja magát, kár, hogy a szerepét sehogy nem tudjuk értelmezni, mert egyetlen jelentősebb jelenete után vészesen elsikkad és ez a végéig sem változik.

Taron Egerton mind külsőben, mind pedig személyiségben jól illeszkedik az általa életre keltett Eddie Edwardshoz. Jól érzékelteti a lököttségét, bolondságát, ugyanakkor megvan benne az az erő és határozottság, ami ahhoz kell, hogy tervszerűen megvalósítsa az álmát. Arról pedig kevésbé tehet, hogy az igen hálás szereppel elkényeztetett Hugh Jackman szinte minden közös jelenetükben egy kicsit ellopja a show-t előle, mert ízlésesen alakítja a szeszkazán hókotrót, aki cigarettázik, iszik és már semmivel sem akarja színesíteni nihilben tobzódó életét, amikor megjelenik ez a szerencsétlen flótás, hogy átformálja őt és a mentalitását is. Jackman nem játssza túl a karaktert, nem akar bohóckodni és különösen akkor brillírozik, amikor biztatnia kell védencét. A lelátón folytatott utolsó beszélgetésük alkalmával a színész természetessége és eszköztelensége figyelemre méltó. Két remek cameot is feljegyezhetünk. Christopher Walken idősebb korára már minden színészi apróság és trükk birtokában van és ezt egy pár percben is képes fényesen igazolni. Jim Broadbent pedig az angol riporter szerepébe csempész megannyi bájt és derűt.

Az Eddie a sas káprázatos szépségű tájakon játszódik, a téli sportok szerelmeseinek pedig több képkockája maga a gyönyör, mert precízen vannak odarakva azok a jelenetek, amelyekben a sí játssza a főszerepet. És tulajdonképpen mindenki hálás lehet ennek a filmnek. Részint azért mert mindent egybevéve kellemes kikapcsolódás, még ha nem is mozgat meg hegyeket bennünk, részint pedig azért mert minden rezdülésében bizonyítja Coubertin báró örökérvényű alapigazságát, miszerint egy versenyen, jelesül az olimpián, a részvétel a fontos és nem a győzelem. Azt is jóleső optimizmussal nyugtázhatjuk, hogy kemény munkával a nép egyszerű fia is megdicsőülhet, learathatja az oly áhított babérokat és rá is vetülhet időnként egy kis fény, nem csak a megérdemelt diadalt aratókra. És a történet valódisága erre csak ráerősít. Néha tényleg érdemes nagyot álmodni. Főként, ha teljesítmény is van mögötte, nem kizárólag handabandázás. Eddie Edwards kitaposta az utat. Érdemes rálépni.

7/10