2016. jan 21.

Creed - Apollo fia - filmkritika

írta: frími
Creed - Apollo fia - filmkritika

Hollywoodra rásült a nosztalgia, mint marhára az azonosítására szolgáló billog. Eredeti ötletek híján pedig ez lett az egyik védjegye is. Ha már kiüresedett a friss szellemi termékekkel ellátott polc, akkor benyúlnak a fiókba, ahol még biztos van egy olyan lerágott csont, amin van némi pörc. Azt még lehet csócsálgatni egy darabig. Valahogy így kerülhetett megint terítékre Rocky Balboa históriája, valahonnan a komód legaljáról. És ha meggyulladnak a jelző gombok, inspirációt kap az agy, szárnyalnak a gondolatok, akkor az sem jelenthet fékerőt, hogy az öreg bokszoló történetét Sylvester Stallone egyszer már befejezettnek nyilvánította 2006-ban, amikor tulajdonképpen egyszemélyes vállalkozásban (író-rendező-főszereplő) egy tisztességesnek mondható, korrekt dolgozattal tett egy pontot a mondat végére. Ryan Cooglernek azonban volt egy olyan érzése, hogy Sly csupán viccelt, mert egy mitikus hőst nem lehet csak úgy annulálni, abban örökké van potenciál, azt mindig fel lehet támasztani, ha éppen igény van rá. Az idővel vívott háborút viszont még Stallone sem tudja a maga javára fordítani, ezért hát elő kellett rántani valamilyen figurát vagy annak hozzátartozóját a franchise-ból, akit még oda lehet varázsolni a szorítóba, aki még oszthatja, vagy olykor kaphatja a pofonokat, elkerülve a paródia látszatát. Talán nem is kellett maximumra járatni az agytekervényeket, hiszen jóformán adottnak tetszett a legnagyobb ellenfél, Apollo Creed személye, mindössze annyi volt a feladat, hogy az ő karakterének kreáljanak valami háttértörténetet, aminek a nyomdokain el lehet indulni. Apollonak így lett egy balkézről született zabigyereke, aki persze mindenképpen verekedni akar, mert másképp nem teljes az élete. Ehhez pedig szüksége lesz egy edzőre és ezen a ponton bújik elő a paraván mögül az olasz csődör.

creed_1.jpg

Izzadtságszagú? Legalább annyira, mint a hónalj egy kiadós edzés vagy torna után. És valószínűleg Coogler hatodik érzéke is jelezte ezt, ezért alapozott mindenben a párásodó szemekre és a mélyből rendíthetetlenül feltörő emlékekre. Ennek érdekében pedig betonbiztos úton haladva, görbe kitérők nélkül, majdnem egy az egyben lemásolja a 76-os Rockyt, ami olyan mezőnyben nyert Oscart, amiben ott volt Scorsese Taxisofőrje vagy Sydney Lumet Hálózata, hogy Az elnök embereiről ne is beszéljünk. Azt már tudjuk, hogy a Creedet ez a veszély nem fenyegeti, annál meglepőbb viszont, hogy Coogler hagyományos recept szerint előállított hamburgere mégsem egy fogyaszthatatlan, kukába való szemét, hanem egy időnként kellemes ízeket előcsalogató gyorskaja, ami nem váltja meg ugyan a világot, de nem is terheli meg különösebben a beleket. Néhány mozzanatában pedig kifejezetten szerethető eledel. Akárcsak a nagy elődje. A forgalmazó persze csinált egy kis grimbuszt, mielőtt mozikba küldte, hiszen Jake Gyllenhaal rendesen földre parancsolta egy mélyütéssel, de a tengerentúli fogadtatást és a kritikai hozsannákat látva mégis zöld lámpát adott a filmnek. Az pedig kifejezetten izgalmas kérdés, hogy Stallone Oscar jelölése és a látványos bokszcsaták, Gyllenhaal méretes blamája után, mennyire képesek megszólítani a népet.

Nem árt tehát kétszer is aláhúznunk azt, hogy ennél a filmnél ódzkodni kell a nagyobb elvárásoktól, a felfűtött várakozásoktól, mert aki hétmérföldes csodára, vagy újító szándékra áhítozik, amit még nem tapasztalt egy sportfilm, illetőleg egy karriertörténet során, az nagyon hamar csalatkozni fog és feszengő, merengő, hova tovább kínos percek várnak rá a folytatásban. Azt sem haszontalan tisztáznunk, hogy Ryan Coogler rögvest a Creed bevezetőjében megtesz mindent azért, hogy lehűtse a kedélyeket, nem akar sundám-bundám módon sumákolni, hamis kártyákkal csalni és nem ígéri azt, hogy átírja a filmművészetet vagy megváltoztatja az ilyen tematikájú mozgóképek alap téziseit. Jön is a pótanyuka a kissé agresszív fekete gyerekért a javítóintézetbe, hogy magával vigye haza, kivakarja a szarból és otthon nevelgesse, még akkor is, ha nem az ő vére. Elmorzsolgathatunk a szemünk sarkában egy-két könnycseppet azon, hogy mily becsületes és megható tett ez. És közben negligálhatjuk az összes kérdésünket egyúttal azzal kapcsolatban, hogy vajon mi végre szánja el magát a nemes cselekedetre, ha eddig nem jutott eszébe, mert erre nem kapunk választ. A későbbiekben pedig az is megvilágosodhat előttünk ezen szituáció apropóján, hogy Coogler direktor úr és írótársa, Aaron Covington meglehetősen slendriánul bánnak és adósak maradnak a magyarázatokkal, motivációkkal. Náluk leginkább ad-hoc történnek az események, ahogy esik, úgy puffan alapon. Merthogy azt még lenyeli az ember fia, hogy az Adonis nevű főhősünk minden vágya, hogy bokszolhasson, ezért még az állását és a fényűző luxuspalotát is képes hátrahagyni, de az például eléggé furcsa, hogy Rocky anélkül vállalja a menedzselését, hogy látná ütni őt, holott már évek óta visszavonult a boksztól. És ez csak egy a kellően alátámasztott érvek nélkül kullogó mozzanatok közül. 

creed_2.jpg

A szkepsziseinket takaréklángra csavarva várhatjuk a további fejleményeket, amiben jó néhány népmesei fordulat leledzik még, kár, hogy Szabó Gyula zengő baritonját nem élvezhetjük alattuk. Coogler tényleg mindent pontosan kiszámított és mindent úgy tálal, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, vagy ahogy arra előzetesen készülünk. Beletuszkol a filmjébe egy esetlen szerelmi szálat, ahonnan néha kilóg a lóláb, de mit érdekli, amikor ez is egy kipipálandó kötelező elem. Az meg csak egy bónusz, hogy a lány önmagában is érdekes lenne a hallásszervi fogyatékosságával és a kezdődő zenei karrierjével, de aztán ezt a rendező egy rövid mozdulattal lesöpri az asztalról, elvégre ez nem az ő sztorija, szolgálja csak ki a többieket, ha már egyáltalán itt van. A felkészítés fázisai ismerősek lesznek, van minden az étlapon a csirkekergetéstől az ugráló kötelezésig, lehet mazsolázni, mindössze a marha püfölés a hűtőkamrában marad ki a repertoárból. Aztán persze jönnek a menetrendszerűen bekövetkező fordulatok, konfliktusok, nehogy már túl sima legyen az a liba. Meg lehet nyugodni; ezek egytől egyig el lettek lőve valahol, valamilyen formában, Coogler csak ügyes kezű restaurátorként újrahasznosítja a már látott és tapasztalt történéseket. A forgatókönyv hatványozottan pumpálja belénk a megszokott népi bölcsességeket, miszerint „ harcolj és küzdj az álmaidért” vagy „bízz magadban és soha ne add fel”, de balga az aki Goethe-re vagy Dante-ra asszociáló mondatokra bazírozik a Creed kapcsán. Egyetlen Rocky sem erről volt nevezetes.

creed_3.jpg

És hogy akkor miért éri meg mégis két órát szánni erre a mozira a drágának tűnő időnkből? Nos, túlságosan kézenfekvő lenne a nosztalgiafaktorra hivatkozni, bár kétségtelenül az is benne van a perselyben, hiszen aki az elődöket szerette, az várhatóan ha kisebb fenntartásokkal is, de ezt is kedvelni fogja. Azonban vannak olyan ironikus felhangokkal teletűzdelt, Rocky vénségére vonatkozó poénmorzsák a filmben, amelyek megmosolyogtatóak. A bokszmeccsekre is lehet azt mondani, hogy élethűek, bár ha ennyi pofon és balhorog csattanna el egy ütközet folyamán, nagyon sok ökölvívásból kiábrándult, vagy azt csak kétségek közt szemlélő érdeklődő találna vissza a sportághoz. És persze itt vannak a karakterek, akikbe azért sikerült némi pluszt és életet lehelni és az őket megformáló színészek ellen sem lehet kifogásunk. Michael B. Jordan kapott egy esélyt ezzel a szereppel, hogy kitörjön a tehetséges ifjú skatulyájából és egy lépcsőfokot lépjen az élvonalba. Megugorja azt a bizonyos lécet, úgy, hogy nem akarja minden áron pozitív hősnek beállítani Adonist és nem rejti véka alá a negatívumait sem, például a forrófejűségét vagy a nagyszájúságát esetleg a fel-fel törő agresszivitását, miközben autentikusan ábrázolja az álmaiért küzdő, szenvedélyes titánt. A szerelmét alakító Tessa Thompsonban ott van a szikra, mert ugyan olykor jelentősen parkoló pályára van állítva, de a jeleneteiben a gesztusai, mozdulatai mégis pontosan leképezik a lány lelki állapotát, esetleges hangulatváltozásait. És mellesleg gyönyörű. 

creed_4.jpg

Nem utolsó sorban pedig itt van velünk az a Sylvester Stallone, akinek neve egybe forrt a szériával. Volt egy némiképp méltatlanul a feledés homályába veszett filmje, a Copland, amelyben élete legjobbját nyújtotta. Manírok és felesleges ripacskodás nélkül játszott egy tisztességben megőszült, megfáradt, magányos, mégis szeretetre éhes zsarut, akit igazságtalanul partvonalra sodort az élet. Felemelő volt látni azokat a szemeket, azt a tekintetet, mert kifejezők és árulkodóak voltak, sokat mondtak és sokat üzentek. A mostani Rockyja megközelíti azt a teljesítményét és ez különösen elismerésre méltó ezzel az agyonbotoxolt fejjel, amelynek láttán beugorhatnak iskolás korunk földrajzi atlaszának domborzati térképei. És ebből a rögös, dimbes-dombos arcból Sly képes olyan érzelmeket elő csiholni, amelyek természetesek és hitelesek. Nem lehet tehát azt mondani, hogy érdemtelen az a jelölés. Immáron az Akadémián múlik, hogy megadja –e azt az elégtételt neki, hogy majd negyven év után ugyanazért a szerepért, amiért egyszer már kikosarazták, ezúttal díjazzák is. Az esélyt megkapta, hiszen a mellékszereplői kategóriában indították, úgy, hogy senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy a cím ellenére ez az ő filmje is. Legalább ötven százalékban. 

creed_5.jpg

A Creed ha nem is bír eget rengető revelanciával, mégis szórakoztató élmény lehet abban az esetben, ha le tudjuk vetkőzni az összes előítéletünket, ami létezik és nagy fokú toleranciával fordulunk felé. Az optimizmusunk akkor hagy alább, amikor azt olvassuk, hogy most már bizonyosan lesz folytatása. A Rocky is itt bukott el és félő, hogy a Creedet is itt temeti maga alá a posvány. Nagyon nem kéne, de hát még mindig olyan ez a világ és még nagyon sokáig olyan is lesz, amely nem tud ellenállni a pénz szépen gőzölgő illatának. A minőség meg le van szarva, kinek kell az. Ismerős. És az a baj, hogy hatékony. Sopánkodni kár.

6/10 

Szólj hozzá

kritika film sport amerikai dráma Sylvester Stallone Creed Michael B. Jordan Ryan Coogler Creed - Apollo fia Aaron Covington Tessa Thompson