2016. jan 02.

Joy - filmkritika

írta: frími
Joy - filmkritika

Álmodozni jó. Ha pedig meg is tudjuk valósítani az még jobb. Persze azt, hogy valaki megtalálja az önmegvalósítás maga számára ideális állapotát, nem adják ingyen. Azért harcolni kell, az rengeteg fájdalmat, áldozatot, szenvedést, vért, verejtéket kíván és a csúcsig vezető út bizony számtalan kudarccal, arcvesztéssel és megannyi lemondással van kikövezve. És akkor még nem beszéltünk arról a finomságról, ha az illető példának okáért egy nő, akinek a társadalombeli szerepét egyesek szeretik úgy megfogalmazni, hogy neki a konyhában van a helye a fazék, vagy a lábas mellett, sütögesse csak a pitét, nevelje a kölyköket, mossa a szaros gatyákat és még véletlenül se akarjon annyit keresni, mint egy férfi. Neki nem az a dolga. Amennyiben pedig azt is a fejébe veszi, hogy ez nem elég, ő másra vágyik, esetleg egy ici-pici karrierre, hát akkor erről sürgősen mondjon le. Ez jelenti némelyek szerint ma a női princípiumot. A konyha, a mosógép, meg a vasalódeszka. Joy Mangano erre az álláspontra röhögött egy nagyot, miközben kinyújtotta a középső ujját és beintett a középkorból itt rekedt elvárásoknak. A semmiből elindulva, két jelzáloggal a házán találta fel és szabadalmaztatta a Miracle Mop nevezetű felmosórongyot és még jó néhány háztartási eszközt. És olyan hendikep volt a nyakában, mint a Mézgáékhoz hasonlatos lüke családja, akik nemhogy segítették volna, hanem kifejezetten hátráltatták őt. A tévéfüggő anyuka, a csapodár apuka, annak milliomos luvnyája, a folyamatosan irigykedő, de azért mindig a húsos bödön közelében helyezkedő féltestvér képezték az akadályokat. De Joy elszánt és erős volt, az akaratáért vasmarokkal küzdött. És megcsinálta. Nesztek itt van, beteljesült az amerikai álom!

172335_1451570249_5921.jpg

„Győztes csapaton ne változtass”, tartja a mondás és David O. Russell mintha ragaszkodna ehhez. A Napos oldal és az Amerikai botrány után triplázik és harmadszorra dolgozik Jennifer Lawrence, Bradley Cooper és Robert de Niro társaságában, úgy, hogy az utóbbi megjelenését egy kicsit kibővítette, előzőleg ugyanis csak egy jelentősebb cameo jutott neki a közösből. Most a női főhős következményeként Lawrence kapta a legnagyobb szeletet a tortából, Cooper kissé hátrébb tolódott körülbelül annyira, mint partnere az Amerikai botrányban. De Niro pedig Cooper apukája után (Napos oldal) most Jennifer faterja lehet. Ha pusztán a szereposztást, a rendezőt és a történetet vesszük alapul, akkor az összes lehetőség adott volt ahhoz, hogy a Joy egy kiemelkedő, minden kockájában változatos, energikus és emlékezetes film legyen. Nem lett az. Ettől persze azt sem mondhatjuk, hogy rossz lenne, sőt vannak olyan periódusok, amikor kimondottan jól szórakozunk, de hogyha a végeredményt nézzük, akkor meg kell, hogy elégedjünk ezzel, mert tovább lépni nem tudunk. A Joy egyszer nézős életrajzi mozi, néhány kiaknázatlan bennragadt eséllyel és még több felesleges, dagályos momentummal.    

Nem vagyunk ellenségei a narrációnak, a történetmesélés eme formájának, különösen akkor, ha az indokolt, humoros, előre viszi a cselekményt és nem szaggatja darabokra. Volt már részünk bravúros, virtuóz megvalósításokban. Nos, ez sem lett az. Azt sem értjük, hogy miért a nagymama tálalásában értesülünk a fejleményekről. Hacsak azért nem, hogy a sztori egy pontján el lehessen lőni egy olyan fordulatot, amitől könnybe lábad a szemünk és elővehetjük ismét a zsebkendőt, hogy megtörölgessük azt, meg persze azért, hogy a szaglójáratainkat is megszabadítsuk a felgyülemlett takonytól. Az sem másodlagos, hogy ez a fajta csavar megöli a film földhöz ragadtságát és elviszi egy olyan spirituális irányba, ami mögött nemhogy észérvek nincsenek, hanem normális, racionális magyarázatok sem. A Joynak viszont nem ez az egyetlen Bermuda-háromszöge. Nem igazán tudjuk megfejteni és a rendező szándékai sem világosak abban a tekintetben, hogyha elkezdi lineárisan építeni a sztorit, akkor miért kell beszúrni valahova egy tök haszontalan flashbacket, amiben Jennifer Lawrence és Edgar Ramirez eldalolja Nicole Kidman és Robbie Williams után szabadon a „Something Stupid” című örökzöldet egy botrányosan rossz playback segítségével, ami az udvarlási részt volna hívatott jelezni. Gyorsan összeházasodnak, majd egy-két snitt múlva el is válnak. Két út is állhatott David O. Russell előtt, hogy megelőzze ezt a szerencsétlen és meglehetősen kínos közjátékot: 1, ha ezt is ugyanúgy meséli el, ahogy a többi részt, időrendben. Akkor sem éreztük volna túlságosan fontosnak és kihagyhatatlannak ezeket a képsorokat, mégsem lennének ennyire röhejesek. És nem a szó pozitív értelmében. 2, ha hagyja az egészet és kidobja az összes erről forgatott nyersanyagot a kukába. Talán így jártunk volna a legjobban.

172335_1440586288_6706.jpg

Van még egy-két banánhéj, amin csúszkál a direktor, a szappanoperás mizériának például a kelleténél egy szemernyivel nagyobb jelentőséget tulajdonít, mert el lehet sütni ezt egyszer, az még nem túl zavaró, de amikor rendszeresen visszatérünk ehhez a betéthez, az már rettentően lassítja a lendületet. Ami egyébként nagyon rendben lévőnek mutatkozna, ha nem lenne olykor rapszodikus. Mert amikor beindul a mozi és elkapja a megfelelő ritmust, akkor jön a családi kupaktanács, a néhol kissé béna és idegenül feltupírozott jogászkodás és az az Isabella Rossellini, akit öröm ugyan látni, csak a szerepe van olyan mértékben előre tolva, ami árt az egyenletes ütemnek. Azt sem megszokott Russelltől, hogy téved a karakterek arányait és megfelelő pozícióit illetően. A főhős ábrázolása kitűnő, egyszerre van meg benne az ellentmondást nem tűrő igazságérzet és az akarat, illetőleg a helyes irány megválasztásában lévő bizonytalanság. Viszonylag jól van megrajzolva az a kettőség is, hogy egyszerre kell anyaként is helyt állnia, valamint az életét is rendbe raknia. A többiek viszont vagy eltörpülnek, vagy félig sincsenek kibontva Joyhoz képest. Robert de Niro tulajdonképpen kisebb hangsúlybeli különbségekkel, de ugyanazt hozza, mint a Napos oldalban. Ettől még nem rossz, csak nem tud semmi váratlannal előhozakodni. Virginia Madsen nem képes sem magát, sem a lányát ellátni, aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen szerelmes lesz egy fekete vízvezeték szerelőbe. Nincsen átmenet és a figura fellángolását sem érzékeljük. Így pedig kissé hiányos a kép. Egyedül a féltestvér Peggyt alakító Elisabeth Röhm tud egyedi színeket adni a húgával állandóan vetélkedő, ármánykodó fúriának. És mivel a családja ilyen furcsa szerzetekből áll, az sincs kellően alátámasztva, hogy miért akarja ezt minden áron összetartani a főhős és miért nem ereszti őket szélnek azzal, hogy menjenek arra, amerre látnak és boldoguljanak úgy, ahogy tudnak.

172335_1451570241_91.jpg

Azonban igazságtalanok lennénk, ha eltagadnánk a Joy kétségkívül meglévő nagy értékeit. Van belőlük ugyanis egy-kettő. A teleshopos rész például maradandó élmény. Jó és tanúságos benézni a kulisszák mögé, ahogy készítik ezeket a műsorokat, a szereplőket,a stábot, az egész cirkuszt, azt amelyik képes egy bolhából elefántot csinálni, ahogy a legnagyobb bóvlit is rásózzák arra az emberre, aki vevő az ilyen fajta felhajtásra. Az is Russell érdeme, hogy kerüli a túlzott érzelemkitöréseket, nem hajlandó engedni a cukor erejének és az érzések, a szentimentalizmus ábrázolása egy egészséges szinten marad. Mondjuk attól a képsortól, amikor Jennifer Lawrence hajába esik a műhó, miközben lesi a bolt kirakatát szívesen eltekintettünk volna. És akkor muszáj beszélnünk a színésznőről is. Merthogy képtelen hibázni. Aki pedig ebben kételkedik, annak melegen ajánljuk figyelmébe azt a jelenetet, amikor leleplezi az átverését egy szállodai szobában. Egész egyszerűen frenetikus, ahogy az érzelmeket olyan természetesen és manírmentesen képes visszaadni. Nincs az arcán egy oda nem illő grimasz, semmi túlzás vagy ripacskodás. Lawrence azt is kifogástalanul hozza, hogy felelősségteljes anya és álmait megvalósító bakfis legyen egyszerre. Mértéktartó és letisztult játékának tehát több fénypontja van, talán az Edgar Ramirezzel való közös jelenetekből hiányzik egy kissé az összhang, mintha nem sikerült volna teljes mértékben egymásra hangolódniuk. Lehet, hogy a média túlságosan felkapta a színésznőt, de egyrészt nem érdemtelenül, másrészt pedig örülhetünk annak, hogy valaki olyat reklámoz, akinek látszólag nincsenek sztárallűrjei és legtöbbször úgy viselkedik egy interjú közben is, mint a való életben. Bradley Cooper ezúttal is megfelelő partner Lawrence számára és ebben a kisebb szerepben is meggyőző tud lenni.

823202_33.jpg

Nem panaszkodhatunk David O. Russell zeneiségére sem, mert kitűnő dalokat illeszt a filmjébe és Danny Elfman muzsikája is körülbelül annyira tökéletes, mint a Napos oldal esetén. Legalább ez legyen az, ha már a film a közelébe sem ér. Mert a Joy kellemes szórakozás, néhol egészen ötletes megoldásokkal, de klasszikussá soha nem válhat. Ahhoz jóval több kellett volna Russell rendezői zsenijéből, amit ezúttal mintha néha elfelejtett volna magával vinni a forgatásra. Ahhoz viszont kétség sem férhet most sem, hogy Jennifer Lawrence képes a hátán elvinni egyedül is egy filmet. Akárki akármit is mond, a Joy az ő mozija és kész.   

6/10 

Szólj hozzá

kritika film amerikai vígjáték életrajzi dráma Robert De Niro Joy Danny Elfman Jennifer Lawrence Bradley Cooper Virginia Madsen Edgar Ramirez Isabella Rossellini David O. Russell Elisabeth Röhm