Vannak az úgynevezett kötelező mozik, amiket mindenképpen látni kell, mert ha filmekről esik szó egy baráti csevej vagy társasági esemény kellős közepén, akkor biztos, hogy egyszercsak középpontba kerül és ha nem akarsz néma maradni, mint a kuka, ha hozzá is akarsz szólni a disputához, talán jobb úgy véleményt alkotni, ha van némi halvány dunsztod arról, miről is beszélsz. Túl a nagy hisztin és a világot átszelő médiacirkuszon Az ébredő erő mindenképpen ebbe a kategóriába tartozik. Az is tény, hogy George Lucas találmánya és az általa felügyelt első trilógia kihasított egy szeletet a filmtörténelemből. Azon már bátran el lehet lamentálgatni, hogy ezt most a minősége okán tette -e, vagy inkább azért mert ügyes marketingfogásokkal játszott arra, hogy mindenkiben felébressze és mozgásban tartsa a gyermeki énjét, azt a fajta képzeletét, ami bármit elbír, még azt is, ami esti meséket megszégyenítő fordulatok széles skáláját vonultatja fel. A Star Wars filmek ugyanis egy valamiben egészen biztosan hasonlítanak egymásra: egyetlen kockájukat sem szabad komolyan venni. Persze ettől még lehet rajongani értük, lehet fanatizálni ezeket, hiszen ha el is éred a felnőtt kor küszöbét, könnyebben elviselhetővé válhat a mindennapok szekértolása azzal, hogyha marad egy részed, ahol az örök gyerek lakozik. És az még serkentőbb, ha vannak olyan produkciók, amik ezt előtérbe helyezik. Egy kis időre mindenképpen. J.J. Abrams a hetedik rész fő istápolója pedig itt találta meg leginkább a számítását, mert a fantázia felszabadító és mámorítónak ható erejét jól érzékelték a szenzorai.

Pedig Abramsnek nem volt könnyű dolga. Több szempontból sem. Egyrészt rajta volt a stigma, amit jelen esetben úgy aposztrofálnánk, hogy a megfelelés kényszere. Először is bazseválni kellett a rajongói elvárásoknak, ezen túlmenően figyelni kellett arra is, hogy azokat is megpróbálja a brand vonzáskörzetébe terelni, akikre eddig semmilyen hatással nem volt a csillagközi szappanopera egyik fejezete sem, részint az életkoruk miatt, részint azért, mert dafke ellenálltak a mítosz hívó szavának. Másodszor szem előtt kellett tartania azt, hogy a film a Disney égisze alatt készül, tehát mindenképpen kortalan családi szórakozásnak szánják, ahol megfér egymás mellett a fülbevalós kétajtós szekrény és a csendes magányában, a szoba sarkában kötögető nagymama is. Nincs vér, erőszak is csak egy bizonyos szintig, egyéb perverz élvezetekről (kuki, nuni) sem lehet szó. Mondjuk ez már Lucas ars poeticájában is vezénylő motívumként szerepelt. És megérkeztünk a másik fő probléma elemhez. Másrészt ugyanis ki kellett iktatni a szellemi tábornokot. Mert az, amit legutóbb háromszor is elsütött előzmény történet gyanánt ugyan szép summát hozott és tovább dagasztotta az addig sem lapos pénztárcáját, de élményként a nulla és a mínusz közötti szinteken szambázott. A Disney és a producerek pedig jelezték, hogy Lucas ott kóvályoghat a forgatáson, beengedik, de kávéval már nem kínálják meg, az ötleteiből Jar-Jar Binksestül sem kérnek és egyébként sem szívesen látják, úgyhogy menjen inkább haza és csobbanjon egyet a medencéjében. Merthogy pénztártól való távozás után nincs reklamáció. Lucas megsértődött és úton-útfélen nyilatkozgatta, hogy ő másképpen csinálta volna a folytatást. Az ébredő erőt látva jobb, hogy a fő apostol erre semmilyen formában nem tette rá a kézjegyét.

J.J. Abrams a vállán és szívén is ólom nehezékű súlyokkal teljesíti a feladatot és az elvárásoknak hellyel-közzel megfelelve hoz tető alá egy szórakoztató, néhol kimondottan szellemes utazást a fantázia birodalmában. Nem játszik orosz rulettet, a rizikót még hírből sem ismeri, csak olyan útvonalat választ, amelyen nem tévedhet el, ami biztonságos, ahol ott vannak a jelek, hogy merre kell menni. Kidobja az ablakon az előzménytrilógiát és visszatér ahhoz, amit az elején Lucas generális még ép ésszel és tevékeny lendülettel megálmodott. A forgatókönyvírók J.J. Abrams, Lawrence Kasdan – aki a Birodalom visszavágot is jegyezte -, valamint Michael Arndt leporolták a Csillagok háborúja vázát, karaktereit, szerkezetét és erre felfűzve a kor szellemének és változásainak megfelelően elővezettek egy kezdő epizódot az újabb trilógiához. Az új szereplők szinte egy az egyben behelyettesíthetőek a régi figurákkal és persze nem maradhatott ki az sem, hogy egy nyugdíjas találkozót összehozzanak, mert így kívánta az illem, a tisztelet és az igény. Mert párásodnak a szemek a kissé szaggatott járású, kicsit totyakos, de még így is frissnek, elevennek mutatkozó, Harrison Ford (Han Solo) és hű társa a szőrös, kétméteres totemoszlopa, Csubakka, vagy a kakaócsigát a hajában búrkiflire cserélő, Carrie Fisher (Leia) illetve a vizenyős tekintetű, gyanúsan az alkoholt sem megvető, a pályafutását egyetlen igazi szereppel megkoronázó, Mark Hamill (Luke) láttán. A forgatókönyvírók pedig kiváló érzékkel helyezik el ezeket a figurákat a történetben, valamelyikkőjüket erősebben hangsúlyozva, valamelyikkőjüket talán egy leheletnyivel hátrébb vonva, mindezt úgy, hogy közben egyik megjelenése sem akasztja meg a ritmust, nem hátráltatja egy lépést sem az eseménysort.

Az új karakterekre sem lehet panaszunk, vagy ha igen, mindössze annyi, hogy a sűrűjében az egyikük a történet egy jó részére felszívódik, hogy aztán egy váratlan pillanatban ismét felbukkanjon, ott folytatva mindent, ahol a ködbe veszése előtt abbamaradt. Örömteli, hogy a fókuszban egy Rey nevű roncsvadász lány áll, aki éppen önmegvalósít és fakanál, meg szülés helyett a lézerkardot forgatja. Daisy Ridley harciassága mögött ott lapul bájos mivolta is és ezt a kettőséget remekül sugalmazza a vásznon keresztül. Impulzívan, nagy beleéléssel játszik, nincsen hamis mozzanata, vagy félrecsúszott jelenete. Ugyanez elmondható a sötét oldaltól elmenekülő Finnt alakító John Boyegáról is. Ráadásul a kettőjük közt fellobbanó parázs is elegáns visszafogottsággal kerül ábrázolásra. A barátságukban sok lehetőséget hagynak nyitva, ami piszkálgathatja a nézőket a folytatást illetően. Amikor a rendező tologatta a bábukat a képzeletbeli sakktáblán talán a pilóta, Poe karakterével bánt a legmostohábban. Oscar Isaac tehetsége ennél nagyobb terhet is elbírt volna, ugyanis tőle indul a cselekmény, de azután hosszú időn keresztül csak a paraván mögött halad, a további epizódokban az ő figurájára bátrabban lehetne építeni. A sötét oldal vegyes képet mutat a főhősökhöz képest. Kylo Ren alakjában, Adam Driver megformálásában kétségtelenül több színt fedezhetünk fel és az egyik legkételkedőbb, legtöbb érzelemmel felvértezett gonosz a sorozat történetében. Mégis többször erőtlennek hat, amit az általa viselt sisak is nagymértékben támogat. A Harrison Ford társaságában eljátszott közös jelenetük viszont csúcsteljesítmény és a film egyik legszebb pillanata. Driver tehát kissé ambivalens, de még mindig jobb, mint Domhnall Gleeson  Hux tábornoka, aki úgy ordít, mintha a 300-ban lenne, de ezen kívül meglehetősen színtelen, szagtalan, sematikus figura. Andy Serkis pedig a szokásos technikai fogásokkal előállított karakter a Gyűrűk ura Gollumjával szemben most óriásként. Neki sincs túlságosan sok színe.

Az ébredő erő több problémája, baja és gügyesége – a végtelenül közhelyes címen kívül – a komfortzónához való ragaszkodásból ered. A rendezőben nincs semmiféle merészség, vagy csibészség arra vonatkozóan, hogy felvegye a kesztyűt és egyéni ízekkel fűszerezze a sztoriját. Mindennek van egy kis utánérzés szaga. Az akciók szépek, jól mutatnak, de azt variálják, amit megszoktunk, valamivel modernebb köntösben. Azért is lesznek egy idő után egysíkúak, mert nincs bennük semmi változatosság, vagy valami olyan, amitől hanyatt vágódnánk és azt mondanánk: „Jéé, J.J. Abrams erre is képes!” A történet borzasztóan egy irányba mutat, annyira kiszámítható, hogy az már néha fizikai fájdalmat okoz. És ebbe még a csavarokat is beleértjük, mert van belőlük egy-kettő, csak hát nem keltenek meglepetést. Vagy nagyon keveset és azokat is inkább tizenkét éves kortól lefelé. A cselekmény sem egyenletes, mert ugyan nincs sok pihenő két üldözés, vagy lövöldözés között, de így is vannak olyan kitérők, amiknél nagyobbat szusszanhatunk a kelleténél és ami csábít arra, hogy meglessük az óránk kijelzőjét, hogy éppen hol tartunk időben. Nem biztos, hogy mindenkor, ha esik, ha fúj a két óra minimum hosszúságot kellene evidenciaként számon tartani. Belefért volna ez kicsikét kevesebbe is. Abrams rutinja azonban kihúz a pácból és néhányszor jókor, jó ütemben rúgja be ismét a motort. A forgatókönyv párbeszédes része meg olyan amilyen. Maradjunk annyiban, hogy könnyen befogadható és nem túl bonyolult. A dédelgetett szavak olykor gutaütéshez vezethetnek, úgy, mint „fény”, „erő”, „sötétség”. Néha várunk egy hittérítőt, aki kidugja a fejét a vászonról és a pofánkba somolyog . Olyan kaján, jóízű vigyorral.

Még mielőtt elnyelne minket a sötétség, azt azért tisztázhatjuk, hogy J.J. Abrams mutatványa profi munka, kellemes kikapcsolódás és az igazi, méltó folytatása az eredeti szériának. Lucas maradhat nyugdíjas, vissza ne lopózzon a bokrok alatt. Pompás a humora, kikacsintós és önreflektív, megfelelően ironikus és közérthető, szó sincs gagyiról. Mondjuk Jar-Jar Binkst még megnéztük volna egy gerendán lógva vagy kifeszítve az egyik homokbucka tetején. A lezárás felveti a kérdéseket, fokozhatja az izgalmat, minden egyben van tehát ahhoz, hogy Rian Johnson két év múlva egy hasonlóan kellemes epizóddal lepjen meg bennünket. Persze addig sem fogunk unatkozni. Mert most már minden évben lesz Star Wars. Vagy előzmény, vagy elágazás, vagy egyik szereplőt bontják ki, vagy egy robotot. És ezzel kapcsolatban van egy kis félelmünk is. Meddig tartható a színvonal, meddig lehet életben tartani a kíváncsiságot? Hol szakad meg a fonál? Mikor mondják be a nézők az unalmast? Vagy a világ végezetéig mozgásban lehet tartani a szálakat úgy, hogy nem kopnak el, vagy nem gabalyodnak össze? A jövő majd megadja a válaszokat! Hopp egy közhely! Nem volt közöm a forgatókönyvhöz, esküszöm!   

7/10